Szentírás-magyarázat: Ajtó nyílt az égen és a földön – Urunk mennybemenetele – Lk 24,46-53

Krisztus az új, az igazi főpap. Az Ószövetség nem tudta az igazi áldást közvetíteni. Ő az, a Messiás, akiben áldást nyer a föld minden népe (Ter 12,3; 22,18), aki megáld mindannyiunkat. Ezután Krisztus „fölemelkedett az égbe” (Lk 24,51), és „elfoglalta helyét Isten jobbján” (Mk 16,19). A mennybemenetel nem valamiféle különleges űrutazás kezdete, amelynek következtében a Föltámadott testét valahol a világűrben megkereshetnénk. A mennybemenetel azt a valóságot fogalmazza meg, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál felett, győzött a világ felett, és ott ül az Atya jobbján: ő a világmindenség királya. Az Ószövetség hasonló szavakkal fogalmazta meg Isten egyetemes uralmát: „Fölment az Isten örömrivalgással, az Úr felemelkedett a trombita szavával. Isten az egész föld királya. Szent trónján uralkodik… Ő a legfölségesebb” (Zsolt 47,6-10). A mennybemenetel a feltámadás eseményének egyik dimenziója: Krisztus megdicsőülése által eljutott az Atya trónusához, uralkodik a mindenségen. Bertrand Russell brit filozófus írta, hogy mindaz, amit az ember alkot (épületek, tudomány, művészet), nem más, mint valamiféle szennyeződés, amit az ember nevű féreg a föld felszínén termel, s amit az idő vasfoga majd le is mar a föld felszínéről. Ez a radikális pesszimizmus – mondja Russell – az egyetlen szilárd alap, amelyre minden emberi tervezést és tevékenységet rá kell építenünk. Mi, keresztények – és velünk együtt sok mélyebbre látó, gondolkodó, kereső ember – nem gondoljuk, hogy erre a pesszimizmusra emberhez méltó életet, családot, jövőt, álmokat, erkölcsi tartást, művészetet lehetne felépíteni. Ha az ember azt gondolja, hogy „úgy fog meghalni, mint az állatok” (Bertolt Brecht), akkor hamarosan úgy is fog élni, mint az állatok. Akkor nem lesz semmi önmagunknál nagyobb, ami az embert önmaga fölé, önzése, korlátai fölé emelné, amiért lelkesedjen, amiért odaadja az életét. Krisztus mennybemenetelével ajtó nyílt a mennyben. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ember nem az evolúció különleges, véletlenszerű zsákutcája, hanem a végtelen bölcsesség és szépség, a Teremtő alkotása és társa. Istenben van hely az ember számára. Létünk nem zsákutca, ez a föld nem egy óriási váróterem a kivégzés, az értelmetlen halál előtt, hanem előszobája az atyai háznak. Pilinszky János írta: „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb./ Innét odáig. Kő, fa, ház./ Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.// És mégis olykor belép valaki / és ami van hirtelenűl kitárúl./ Elég egy arc látványa, egy jelenlét, / és a tapéták vérezni kezdenek. // Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / »visszavonúl a bemutatkozásból «, / elég, hogy elfeledjük a helyet, / a levegőtlen ablaksort, igen, / hogy visszatérve éjszaka szobánkba / elfogadjuk az elfogadhatatlant.” Ajtó nyílt az égen, s ennek az ajtónak a neve: Jézus Krisztus. Belépett ebbe a világba, és ezáltal ez a véges, esendő világ „hirtelenűl kitárult”. Nem csak az égen nyílt ajtó, hanem az emberszívekben is, itt a földön. Csak ez a remény, ez a távlat méltó az emberhez, a szívünk végtelen tágasságához. Csak erre a távlatra és reményre építhető emberhez méltó élet, és emberarcú társadalom.