Nem kerülhetjük el az Istentől ránk mért sorsot

Az osztrák író modern kori példázatot írt Jób történetéből. A cselekmény a XX. század hatvanas éveiben játszódik. A regény főhőse az idős Matthias Werat­schnig apó, aki a történet kezdetén favágóként dolgozik egy kis osztrák faluban, Sankt Sebastianban. Foglalkozása metaforikus: ahogyan ő véget vethet a legerősebb gyökérzetű fák életének is, ugyanúgy halhatunk meg mi is, vagy veszíthetünk el mindent és mindenkit bármelyik pillanatban. Matthias számára a hó a legnagyobb ellenség, fehér veszedelem, a pusztítás szimbóluma. Ezért amikor a falu lakosai egy reggel megfagyott férfi tetemére bukkannak, Matthias otthagyja addig biztonságosnak hitt állását és otthonát, s a közeli városba, Petea­niba költözik. Itt először nővérénél, Agnesnél és annak férjénél, Simonnál talál menedéket, majd egy nagy üzletház pincéjében, a Kroll és Tsa nevű cégnél, ahol fűtőként alkalmazzák.
Matthias egész életében becsületes és jó volt, nagy szeretetben élt feleségével, Susannával, mégis elveszti őt és három gyermeküket is, otthonukkal együtt. Első gyermeke haláláért talán még okolható önfejűsége, butaságig feszített konoksága, így a szabad akarat helytelenül értelmezett érvényesítésének is betudhatjuk. Matthias ugyanis a falujukat elöntő árvíz idején nem hajlandó elhagyni otthonát, s a víz elsodorja a kislányát. Felesége és másik két gyermeke halálában azonban teljesen vétlen, mégis bekövetkezik a hármas tragédia, amelynek csupán tehetetlen, kétségbeesett szemlélője, megfosztva a cselekvés legkisebb lehetőségétől is. Isten félelmetes titokzatossága az, ami Matthias sorsában megmutatkozik: oly gyakran nem leljük a dolgok magyarázatát. Az ártatlanok szenvedésének oka és értelme nyugtalanító kérdés, örök probléma minden kor embere számára.
A sorozatos csapásokkal sújtott Matthias tragikus sorsa ellenére sem veszíti el hitét Istenben, nem átkozódik a Teremtő ellen, s örülni tud a legkisebb jónak is. Isten léte egyértelmű számára, csupán abban bizonytalan, hogy vajon neki jut-e valami kis öröm az életben. Az üzletház pincéjének meleg, biztonságosnak látszó magányában így elmélkedik: Ameddig csak vissza tudott gondolni, gyermekkorától kezdve egyik baj érte a másik után. A láncszemek egymásba kapcsolódtak, a csapások egyre pontosabban találták el, sebezték meg, elbódították, megkínozták. Nem lehet már rosszabb, csak a halál. Talán ez a pince a sziget, a hely, amelyet Isten ezért tartott szemmel. Talán, lehetséges – de csak talán.
Ugyanakkor nem érzi úgy, hogy hiábavaló lett volna az élete. Visszagondolva a feleségével, Susannával és három gyermekükkel szeretetben eltöltött évekre, így fogalmaz: Egyetlen emberi élet sem lehetett olyan szegény, hogy a lélek vagy a szív legalább egyszer ne lett volna gazdag. Harminc-, ötvenévnyi szenvedés és nyomor eloszlik, mint a köd, ha akadt közben csak egyetlen nap, amelyről elmondhatjuk: azon az egyen csak nekem sütött a nap, nekem virágzott minden virág, nekem énekelt minden madár, s egy szerető szív csak az enyém volt egyedül. Ez az egyetlen nap számít, a többi nem, ez az egyetlen nap szárnyakat ad az elszivárgó életnek, eltörli a sorssal való elégedetlenséget és a csüggedtséget, értelmet és tartalmat ad olyan dolgoknak, amiket alig méltatunk figyelemre.
Matthiasnak itt, az üzletház pincéjének csendjében sem adatik meg a nyugalom, ugyanolyan röpke idő alatt ér véget számára ez az idilli állapot is, mint minden más jó dolog az életében. A Gonosz küldötte ezúttal Wallisch, az üzletház alacsony, púpos, gnómszerű gondnoka. Előnytelen külseje miatt folytonos kisebbrendűségi érzéssel küszködő, frusztrált egyéniség, tele a szíve gyűlölettel. Mindenben az ellentéte Matthiasnak: míg ő nagy, már-már hihetetlen méltósággal viseli a sorscsapásokat, addig Wallisch a saját nyomorúságát bosszulja meg a neki alárendelt, a társadalom perifériájára szorult embereken.
Matthias kiűzetésének két besurranó patkány lesz az okozója. Meglátva ezeket a fertőzést terjesztő állatokat, az öregember első reakciója teljesen természetes: agyon akarja ütni őket, ahogyan mindenki más ezt tenné a helyében. Kiderül azonban, hogy Matthias képtelen egy élőlény megölésére, még ha olyan, az emberek által undorítónak tartott állatról van is szó, mint a patkány. Sőt: nemcsak hogy nem öli meg ezeket a kártékony rágcsálókat, hanem szinte baráti viszonyt alakít ki velük: eteti őket, beszél hozzájuk, mesél nekik az életéről, s a patkányok figyelmesen hallgatják. Mintha Szent Ferenc és a gubbiói farkas története elevenedne meg. Mindazt, ami eszébe sem jutott, hogy elmondja Wallischnak – egy másik embernek –, tudatja két állattal. A helyzet abszurd: egy magányos, rengeteget szenvedett öregember nem Isten legfőbb teremtményeinél, hanem a szinte mindenki által utált patkányoknál talál megértő hallgatóságra. Matthias szíve megtelik szeretettel, s hálát ad Istennek a patkányok társaságáért: Milyen jó, hogy itt vannak, mennyire örülök nekik. Nélkülük elevenen lennék eltemetve, semmim se volna, majdnem semmim, ami fölvidítaná a szívemet. Isten, ha valahol bezár egy ajtót, a másik oldalon mindig kinyit egy ablakot. Nem hagy el bennünket, állandóan velünk van.
Ám a patkányok Wallisch emberei által történt elpusztítása után Matthias mindent elveszít. Wallischnak sikerül elüldöznie az öregembert, aki végül maga mond fel, de a szívében ekkor sincs sem harag, sem gyűlölet a gondnok iránt, csak sajnálat. Amikor a felmondás bejelentése után Wallisch indulatosan kidobja, Matthias (…) mosolya elmélyül. Szeretné kezét csillapítóan a másik vállára tenni, egy jó, vigasztaló szót szólni hozzá, és tudtára adni, hogy mindennek ellenére testvérének érzi őt. Eszünkbe juthatnak Máté evangéliumából Jézus szavai: Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért”. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is (Mt 5,38–39).
Ez a krisztusi magatartás mintha kissé megérintené Wallischt, de képtelen átlépni a korlátait. A legnagyobb tragédiája az, amit maga is bevall, mint olyan tényt, amin nem tud és – ez az igazán tragikus – nem is akar változtatni: Én nem hiszek sem a nagy szerelmi boldogságban, sem a betlehemi Gyermekben. Wallisch szívét a gyűlölet tölti be, lelke mintha végérvényesen becsukódott volna az isteni szeretet és irgalom előtt.
Vannak egyéb, Jézusra és a kereszténységre vonatkozó utalások is a regényben. Az árvízzel kétségbeesetten küzdő Matthias keresztet rajzol a homlokára. Az ő életében oly gyakori, kiszolgáltatott helyzetekben úgy érzi, hogy megostorozzák, leköpdösik és széttapossák. Máté evangéliuma szerint elítéltetése után Pilátus megostoroztatta Jézust, majd a római katonák levetkőztették, vörös katonaköpenyt adtak rá, tövisekből koronát fontak, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték (Mt 27, 28–31).
Egyesek szerint az emberi nyomorúság, a szerencsétlenség ragályos, s ezt látszik alátámasztani Matthias rokonságának élete is. Agnes és Simon szociográfiai hitelességgel ábrázolt élete és otthona szintén kilátástalanul keserves sorsot mutat. Matthias nővére, Agnes halálos beteg. A szegénység, a nyomor és a betegség összetartozó fogalmak. Ez a miliő látszólag nélkülözi a reménység szikráját is, tömény komorság, bánat és szomorúság árad belőle. Agnes közelgő halála előtt a kétségbeesett Simon azt kérdezi Matthiastól, amit mindannyian megkérdezünk, ha lázadozunk Isten ellen, elviselhetetlennek érezve a ránk mért szenvedéseket, s látva a világ temérdek igazságtalanságát: miért mindig az amúgy is nyomorúságos körülmények között élő emberek fizetnek a bűnökért, amióta csak élnek? Matthias először azt feleli: annyi kérdés van a világon, amit nem ért az ember. Simont azonban ez a válasz érthetően nem elégíti ki: (…) elég egyszerű a dolog. Nézz csak körül, vannak, akik lábbal tipornak mindent, ami nekünk törvény és parancs, Jézus Krisztusban sem hisznek, és nem jók embertársaikhoz sem. Kinevetnek, kigúnyolnak, leköpdösnek mindent, ami tiszta és kíméletet érdemel, csalnak, meggazdagszanak, és átgázolnak a holttesteken. Hol vannak a bírák, ki bünteti meg őket? Senki. Egyszerűen okosabbak, gyorsabbak, ravaszabbak, mint mi, ez az egész varázslat, érted, ez minden.
Ez a tipikusan ateista magyarázat a világ ellentmondásaira. A transzcendens létét egész életében saját tragikus sorsán megtapasztaló Matthias azonban mindezt tévedésnek tartja, és hittel vallja: (…) egy napon valaki gyorsabb és ravaszabb lesz, mint ők (…) Valaki, talán a saját testük, a saját fiuk vagy maga Jézus Krisztus (…) fizetniük kell. Benyújtják nekik a számlát (…) Igen, egy napon eljön az ideje.
Matthias szerint az emberiség utolsó napja lesz az, amikor a számla benyújtása megtörténik. Lorenz Mack nem hagy kétséget afelől, hogy egyszer valóban el kell számolnunk mindennel, mulasztásainkkal, vétkeinkkel, bűneinkkel, de még tisztátalan gondolatainkkal is a Teremtő Isten kijelölt bírája, Jézus Krisztus előtt. Matthias itt Jézus ígéretében bízik, a nyolc boldogság ígéretében: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet (…) Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok (…) Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben… (Mt 5,3–12).
Matthias lelki nagyságára jellemző, hogy tragikus sorsa miatt nem válik megkeseredett emberré, nem zárkózik be önnön fájdalmába, hanem érzékeny lélekkel figyel mások bajaira, s a keresztény irgalmasság lelki cselekedetei közül többet is gyakorol: tanácsokat ad a bizonytalankodóknak, figyelmezteti a bűnösöket, vigasztalja a szomorúakat, megbocsátja a bántásokat, türelmesen elviseli a kellemetlen személyeket. Matthias veleszületett képessége, hogy azonnal bizalmat ébreszt maga iránt másokban; aki találkozik vele, rögtön megérzi a lelkéből sugárzó szeretetet és jóságot. Vigaszt nyújt a környezetében lévő embereknek, Agnes­nek, Simonnak és a fiatal szenesfiúnak, Vinzenznek is.
Vinzenz türelmetlen, mert még nem találkozott a szerelemmel. Jóképű ugyan, de mivel a szén szaga beleivódott a bőrébe, fél, hogy ez taszító a lányok számára. Matthias hasonló egy jóságos, bölcs nagyapóhoz: türelemre inti a fiút, aki végül egy Beata nevű lányban megtalálja a szerelmet. Szeret, és viszontszeretik. Vinzenz nem nevezi meg Istent, de hisz abban, hogy van a világon egy rólunk gondoskodó hatalom, amely irányít minket, s ennek eszköze volt Matthias, aki a megfelelő pillanatban érkezett ide: Valaki jött valahonnan, kézen fogott, és így szólt hozzád: Hé, te, kelj föl, és menj Peteaniba, van ott egy fiatalember, Vinzenz a neve. Szüksége van rád!
Nincs tehát fölösleges ember, nincs olyan nyomorúságos helyzet, hogy az egyes személy ne segíthessen másokon, ha képes legyőzni önmaga keservét, és a sorscsapásoktól sújtottan is nyitott lélekkel figyel mások bajaira, gondjaira.
Abban, hogy a szenesfiú végül rátalál a szerelemre, ugyancsak nagy szerepe van a hónak. Míg azonban Matthias számára a hó a pusztulást, a halált jelképezi, addig Vinzenznek áldást hoz: annak köszönheti a Beatával való megismerkedését, hogy a lány elcsúszik a jeges járdán, ő pedig elkapja, nehogy elessen.
Ezt az egyszerű öregembert, Matthias Weratschniget egész életében kíséri a Gonosz, s nem hagyja, hogy nyugodtan élhessen, nem engedi, hogy szabadon lélegezhessen. Iszonyú, emberi ésszel felfoghatatlan tragédiák sorozatát szenvedi el. Élete ékes bizonyítéka annak, hogy az Istentől ránk mért sorsunkat semmiféleképpen sem kerülhetjük el. Matthias Weratschnig, ez az egyszerű, de tiszta lelkű öregember az egy életen át szenvedő, de a megpróbáltatásokat méltósággal viselő ember archetípusát testesíti meg Lorenz Mack regényében. A sorscsapásokat ugyanolyan szilárd hittel fogadja, mint a bibliai Jób, s hozzá hasonlóan ő sem veszíti el az isteni gondviselésbe vetett hitét. Bölcs beletörődéssel vallja: Minden meg van írva, minden meg van előre határozva; ahogy jön, úgy van jól.
Jóbbal ellentétben azonban Matthias apónak Isten valamiféle általunk nem ismert, titokzatos okból nem adja vissza az elvesztett javakat, nem ad neki új feleséget, új gyerekeket, állhatatosságát nem jutalmazza még nagyobb bőséggel. Megkapja ezek helyett az örök újrakezdés kegyelmét, s azt, hogy mindenütt, ahol megfordul, mások gondjaira figyelő, nyitott lelkével reményt önthet a társadalmi hierarchia alján élő, jó szóra, szeretetre szomjazó emberek szívébe.
Bodnár Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..