Nem kell félnünk, mert él a mi Urunk

Mi, emberek ezt elméletben megtanuljuk, de küzdünk, hogy saját életünkben ne így legyen. Vannak azonban helyek, ahol szembesülünk a szenvedéssel, vagy azt gondoljuk, hogy ott lakik a szenvedés. Ilyen hely Ipolytölgyes, ahol halmozottan sérült emberek élnek. Sokan sajnálattal gondolnak rá, és nem is tudják elképzelni, hogy mekkora öröm él e házban. A hamvazószerdát követő napokban Izajástól megtanulhattuk, milyen is a böjt, amely kedves az Úristen előtt: „… oldd le a jogtalan bilincseket… bocsásd szabadon az elnyomottakat, … testvéred elől ne zárkózz el. Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.” (Iz 58,6-7,9-10) Ilyenfajta böjtben lehetett részem, amikor március elején egy hetet Ipolytölgyesen töltöttem mint önkéntes segítő. „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten Országában!” (Lk 14,15) – s Jézus elmondja példabeszédében, hogy a város utcáiról a szegényeket, bénákat, vakokat, sántákat hívták a szolgák az ünnepi lakomára. Mások túlzottan elfoglaltak voltak. „Isten nem személyválogató” (ApCsel 10,34), mindnyájunkat meghív, de meghagyja szabadságunkat, hogy vendégei leszünk-e az ünnepen.

A sérült gyerekek, fiatalok között Isten országa várt. Egymást ismerő, szerető, egymásra figyelő, egymást segítő emberek ők, akik első találkozásra, ismeretlenül is nagy bizalommal közösségükbe fogadtak. Sőt, barátságot kínáltak. Az asztalközösséget megtapasztaltam a mindennapokban és az Eucharisztia ünneplésében is. Talán még soha nem láttam olyan egyértelmű, tiszta vágyódást az Úr után, mint a tölgyesi szentmiséken. Egy kenyérből részesülünk, az egyetlen Krisztus testét alkotjuk mindnyájan. Az Úr mindnyájunk egységéért imádkozott – nem vagyunk, nem lehetünk teljesek a kicsinyek, gyengék nélkül, akik az egyház kincsei, s az egyház szívének közepében élnek.

A nagyböjti idő a másokért való közbenjárásra is hív. Esti imádságainkban mindig végeláthatatlanul sorakoztak a sérült fiatalok kérései egymásért, családtagokért, munkatársakért, de a vasutassztrájkért, a népszavazásért, a szélvihar károsultjaiért is. „A színed elé álltam, hogy közbenjárjak értük” – mondja Jeremiás (18,20), s én tanulhattam ezt a fáradhatatlan lelki magatartást. A világosság, melyet Izajás által az Úr ígér, húsvét éjszakáján ragyog fel nekünk. Az Exultetben ezt halljuk: „A föld is örvendjen, hogy ekkora fényár sugárzik rája, és a nagy Király tündöklése árad el rajta…” Ez a fény, ez az öröm ott él a tölgyesi fiatalok szívében, s tapasztalhatóvá válik nap mint nap. „Nem kell félnünk, mert él a mi Urunk” – ez volt a leggyakrabban felhangzó ének, melynek bizonyossága be is töltött minket. Ez húsvét központi üzenete, keresztény életünk sarokköve.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..