„Kincsünket cserépedényben őrizzük”

De ettől még nem lesz jó. Illetve csak úgy és akkor lesz jó a házasság, ha nem rontjuk el. Ebben nekem-nekünk nagy segítségünkre volt a Házas Hétvége – minket, a mi kapcsolatunkat egyszerűen megújította. Azóta sokkal tudatosabban éljük a házasságunkat, és tényleg harmóniában élünk, a felmerülő problémák fájdalom, csalódás nélkül rendezhetők. Sok lehetőség van ugyanis, amivel el lehetne kerülni, illetve meg lehet oldani a válságokat. Fontos például, hogy ismerjük a házasság „életrajzát”. A házasságokban három olyan időszak van, amikor a válság valószínűsége sokkal nagyobb, mint máskor.

Az első év az első ilyen kritikus időszak. (Már azok számára, akik a házasságkötéssel kezdik meg az együttélést.) Az emberek „lakva ismerik meg egymást”. Kiderül, hogy az a kedves ember nem is mindig olyan kedves. A hétköznapok során megmutatkoznak különféle, a miénktől eltérő szokásai (nyitott/ csukott ablaknál szeret aludni, szeret/nem szeret vendégségbe menni – a sor a végtelenségig folytatható). Ilyesmiken nap mint nap össze lehet különbözni, ezek az apróságok tesznek tönkre sok mindent. Egy év alatt kiderül mindez, és rájönnek, hogy „nem vagyunk egymáshoz valók”, és elválnak. Akik ezen az időszakon sikeresen túljutnak, azokban tudatosul, hogy „nem olyan a párom, amilyet megálmodtam, de majd megnevelem”. És elkezdődik a másik folyamatos kritizálása, kioktatása. A másik azt éli meg, hogy nem elfogadó vele a társa. A növekvő elkeseredés talán dacossá teszi – ami nem sok jóval kecsegtet. (Jó, ha tudjuk: a házasság nem nevelőintézet. A kritika pedig öl.) A következmény az, hogy az ember nem érzi jól magát otthon. Egyre tovább marad bent a munkahelyén, mert ott értékelik a munkáját. Talán abban is reménykedik, hogy a több pénz, amit hazavisz, értékessé teszi a másik szemében, vagyis a családot is szolgálja ezzel.

A tizedik év táján jelentkezhet a következő válságos időszak. Minden „nevelő” szándék ellenére kiderül: a másik nem változik… És megfogalmazódik a kiábrándultság: „nem lehet vele együtt élni”. Aztán hamarosan a következtetés: „talán jobb, ha elválunk”. (Lehet, hogy a helyzet tényleg nehéz, de a válás nem old meg semmit. Tönkremegy mindkét fél, de legjobban a gyerekek szenvednek. Egy válás sebei a gyerekben élete végéig nyomot hagynak.) „Kapuzárási pánik” – így nevezik azt a kritikus életszakaszt, amely az emberek ötvenedik életéve táján szokott beköszönteni, amikor az addig látszólag rendben lévő házasságok felbomlásának valószínűsége jelentősen megnő. Az emberben ilyenkor felmerül a gondolat: lassan vége az életnek, ez a házasság szomorú, netán unalmas, még egyszer szeretnék „boldog” lenni az életben. (Ehhez partnert találni nem túl nehéz.) Nem annyira tipikus, de okozhat gondot a változás időszaka, főleg az asszonyoknál. Az idegrendszer labilissá válhat, ami néha rémes dolgokat produkál. Láttunk példát arra, hogy előtte (és utána is) „normálisan” viselkedő személy ebben a három-négy évben teljesen hisztériásan viselkedett, ismételten idegszanatóriumi kezelésre szorult. Ha számítunk rá, tudjuk, hogy átmeneti időről van szó, amit türelemmel el lehet viselni.

A válás sosem elhatározással kezdődik, hanem azzal, hogy az ember nem érzi jól magát otthon. Nem tapasztalja meg, hogy szeretik, értékelik, hogy elfogadják olyannak, amilyen. És könnyen akad ilyenkor olyan megértő munkatárs, aki meghallgatja, elfogadja. Jólesik elmondani a panaszokat, és ebből kialakulhat egy melegedő kapcsolat, amely már közel hozza a veszélyt.

Mit tegyünk hát, ha szeretnénk, hogy a házasságunk jobb legyen, de legalábbis ne romoljék el? Arra számítani, hogy a mi házasságunk természetesen mindig jó lesz, dőreség. Ezért meg kell dolgoznia az embernek. Talán a legfontosabb, hogy a félreértéseket ne söpörjük szőnyeg alá. Mindnyájunkkal megesett már, hogy kiderült, nagy megbántódottságunk mélyén valami apró félreértés lapult, amit még idejében könnyen tisztázni lehetett volna. A házastárssal való rendszeres beszélgetés olyan eszköz lehet, amely segít kiküszöbölni a hétköznapok súrlódásait. A beszélgetés persze ne csak a napi teendőkről szóljon, hanem arról is, mi van bennem; minek örülök, mi az, ami bánt. Fontos, hogy ez se szemrehányás vagy vádaskodás legyen, hanem pillanatnyi lelkiállapotom megosztása. Érdemes időnként ismételten végiggondolni és ki is mondani: mit szeretek a páromban. Mi az, ami ma különösen jólesett. Merjem kimondani, hogy ma is szeretem. Fontos és hasznos eszköz lehet a közös élmények keresése – beszélgetés, kiállítás, hangverseny, séta, utazás vagy csak egy vacsora kettesben. Nagyon jó, ha tudunk kettesben együtt tölteni néhány napot, minden évben újra elmenni „nászútra”.

A gyerekek kétségtelenül nagyon fontosak. De vigyázunk- e arra, hogy a párunk nem szorult-e emiatt háttérbe? Nem soroljuk-e őt utoljára, „hiszen ő úgy is megérti…”? A gyerekek felnőnek, kirepülnek. Ha ők voltak a központban, mi marad a helyükön? Úgy maradunk otthon kettesben, mint két savanyú uborka az üveg alján. Merjek áldozatot hozni akkor is, ha – úgy tűnik -, csak én hozok áldozatot. Nagy dolgokban is, de olyan apróságokat illetően is, hogy amikor hazajön, félbehagyom, amit éppen teszek, és megölelem őt. Hogy érezze: szeretettel vártam. Vagy olyat főzök, amit szeret, viszek neki virágot, megkérdezem, milyen napja volt… Ebben az az áldozat, hogy őt helyezem előtérbe, magam háttérbe vonulok.

Keressem, mi jó a másiknak, minek örül. Sokszor azt gondoljuk, ami nekünk jólesik, az esik jól a párunknak is. Ez sajnos tévedés. Nekem esetleg az a jó, ha megdicsérnek minden apróságért. Neki az, ha megsimogatják, megölelik, stb. Próbáljuk ezeket (vagyis a párunk szeretet-nyelvét) megtalálni, és alkalmazni akkor is, ha ez nekünk idegennek tűnik. (Érdemes megismerkedni a szeretet-nyelvekről szóló könyvvel: Gary Chapman: Egymásra hangolva, Harmat Kiadó, 2002)

Itt kellene szólni testi kapcsolatunk milyenségéről is. Sok sérülés történhet, hiszen itt vagyunk egészen mások. Erről is beszélni kell. Megtudni, kinek mi a jó, minek örül. Nem szabad zsarolásra használni. Érzékeny terület. Az önzés itt tud tarolni igazán. Nagy segítségünk minden időben a kettőnk közös imája. Vigyük az Úr elé gondjainkat, örömeinket. Mondjuk el neki, mi okozott ma örömet, mitől lettünk szomorúak, mi aggaszt. Vagyis próbáljunk meg szabad imában fordulni az Úrhoz. Ez talán még intimebb, mint a testi kapcsolatunk, nehéz megszólalni a párunk előtt. De érdemes kísérletezni, az Úr kezébe helyezni életünk minden gondját, örömét. Mert „kincsünket cserépedényben őrizzük”. Olyan könnyen törik, és olyan nehéz összeragasztani, és sajnos a ragasztás után már nem is az igazi. Végül még egy kérés: addig törődjetek a párotokkal, amíg nem késő. Ma fél óra nem nagy idő, ha nehéz is kiszakítani. A tragédia bekövetkezésekor már csak sajnálni tudjuk, hogy későn ismertük fel, mi lett volna jó. (A Házas Hétvége sokban segíthet, de csak akkor, ha tényleg éljük az ott megismert életstílust.)  Ha már nem sikerült a krízist megelőzni, vagy az már közelről fenyeget, tudjuk ajánlani a fentebb már említett könyvet, amely kimondottan a házassági krízisek megoldását célozza. Csanády Márti és Misi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..