Fotó: Merényi Zita
Keverd a szíved napsugár közé,
készíts belőle lángvirágot,
s aki a földön mellén viseli
és hevét kibírja, ő a párod.
(Weöres Sándor)
Egymásra találtunk – életre szólóan. A Házasság Hetében világszerte ünnepeljük a véglegességet is vállaló szeretetet, a házasságot. Valósággal kitágul az ember szíve ebben a kettős egységben. Olyan ez, mint egy ellipszis, amelynek két középpontja van. Kövesd a szíved dalát! – szólalt meg bennünk az élet ünnepére hívó nagy erő, a szerelem. Mindig együtt leszünk – így szólt a dalunk. A szív ujjongását nem volt nehéz követnünk. Egység született. Szeretlek, érted vagyok, és ez végleges. S ezzel a döntéssel isteni erő költözött a kapcsolatunkba. Az Úr különleges közelségbe került. Nem a házasság hozza létre a végleges szeretetet, hanem a véglegesség vállalása jelenti azt, hogy házasok vagyunk. Az elköteleződés új minőséget teremt a közös életünkben.
No de nem veszélyes ez? Hiszen az önkéntes függés kiszolgáltatottságot is jelent. „Ne félj! Neveteken szólítottalak benneteket! Tudom, nem jó az embernek egyedül lennie. Segítőtársat adtam neked. Hozzád illőt” – szólal meg bennünk a bátorítás. Téged adott nekem, és én a tiéd vagyok. Ajándék vagy, és én is azzá váltam számodra.
Ám a mámoros öröménekbe nemsokára belevegyül egy másik szólam is: „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Természetesen. Hiszen a jó zenéből sem hiányozhat a disszonancia, ami után még szebb a feloldás. A szeretet fájhat, igen. Eljön az idő, amikor nem azért szeretlek, mert örömöt jelentesz, hanem azért, mert Isten ajándékozott téged nekem. Az együtt átélt idő, a gyermekek körüli örömök és gondok, a betegségek, szeretteink távozása és a megannyi küzdelem során mindketten formálódunk, változunk, s mindez természetesen súrlódásokkal, sőt olykor csalódással, fájdalmakkal is járhat. Végtelen szeretetre csak Isten képes, és erre irányuló vágyunkat is csak ő töltheti be.
Az első szeretetünk lángolásában nem volt nehéz nagynak látnunk egymást. Ám később gyakran éppen a kezdetben annyira csodált alkati tulajdonságok válnak terhessé. Milyen gyors! Milyen fürge! Milyen tettre kész és határozott! – gondoltunk kedvesünkről annak idején. És most ugyanezt egészen másként látjuk: Két percig sem tud várni! Mindig muszáj kitalálnia valamit! Mindenkinél okosabb!
Jó volna föleleveníteni azt az első szeretetet. Isten ajándéka vagy nekem. Nem baj, hogy ilyen vagy, attól még szeretlek. Persze lehetnek bizonyos dolgok, amelyek megzavarják a képet, de ezek egyáltalán nem fontosak, ha van valakim, aki azt mondja nekem: a tiéd vagyok, veled tartok egy életen át. Akkor a pörköltfolt az ingeden már nem számít! Tovább szeretlek, akkor is, ha fáj.
Áldozat nélkül nincs fejlődés, nincs növekedés. A növekedés pedig fáj. „Ahogy nyúlik a szár” – írja Szabó Magda. Az ember az akadályok gyermeke – tartják a kínaiak. Az átlagos erőfeszítés csak átlagos örömöt hoz, nem többet. Isten pedig nem átlagosan, és nem is édeskésen szeret. Az akarja, hogy növekedjünk. Ott van a kríziseink mögött. A szeretet, a házasság – munka. Helytállás, együttműködés, együttes áldozat. És amennyi a kihívás, annyi a boldogság. Minél nagyobb a kihívás, annál fájdalmasabb az út. De minél magasabb a mérce, annál megtisztelőbb! A házasságban a legnagyobb kihívást éppen a mindennapi közelség jelenti. Ezért olyan bölcs a schönstatti tanács: Engedj meg a társadnak húsz bogarat! Ez igazi munka, mert bizony lesznek napok, amikor szinte úgy érezzük, egy bogárgyűjtemény kellős közepén ülünk, és fölállni sincs erőnk. A nyafogás ilyenkor biztosan nem segít: „Segítség, ez durva volt! Mit tett velem?!” Mi a helyes hozzáállás ebben az esetben? Mit tehetünk, ha így érzünk? Több dolgot is! Először is kérjünk erőt, hogy ismét nagynak láthassuk a társunkat! A Szentlélek gondolkodás útján nem nyerhető el. Kérni kell! Másodszor: A szeretetet olyan területeken edzeni, ahol nehéz. Például igazi ajándék lehet egy szipirtyó a munkahelyünkön! Mert a vele való kapcsolatunk igazán jó alkalmakat teremt a gyakorlásra, ez pedig mélyen formálja a jellemet. Rajta tehát, tréningre fel! A szívünk dala időnként harci indulót fúj. A nehézség nem más, mint egy lépcső, amire ez van írva: Gyere, fent találkozunk!
És van még egy lehetőségünk: Istennek panaszkodunk, neki sírunk. S mennyei Atyánk azt mondja: Itt vagyok, veled vagyok! (A házastársamon keresztül is mondhatja ezt.) Egy érett ember megengedheti magának a fájdalmat. Egyszerűen odaadja a Jóistennek, és nem cirkuszol. Elfogadja, hogy Isten azt mondja neki: Ne sírj, veled vagyok! És így, a szeretet által könnyebb lesz a teher.
A közös nehézségekkel való megküzdés árán egyre nő, erősödik az egységünk. S elérkezünk addig a pontig, ahol már nincs szükség szavakra, csak érezzük, hogy készek vagyunk bármit megtenni egymásért. Az egységnek olyan magas foka is létezik, hogy még az sem zavarja meg a szeretetet, ha a másik piszkos cipővel jön be a lakásba, nyomokat hagyva maga után a padlószőnyegen – és a lelkemben. A szeretet fájhat. Ám ez a nagylelkűség a megpróbáltatásokra is valamiféle különös belső mosollyal válaszol. Lassan megjelenik a házasságunkban az emberi síráson átragyogó isteni mosoly.
Szívünk dalának disszonáns hangjai végül harmóniában oldódnak fel, és „egymást átölelve, / nevetve-sírva boldogok leszünk” (Illyés Gyula).
