Abu-Dzabi után…
Fotó: Vatican News

 

Az Arab-félszigeten korábban sohasem járt még pápa. A találkozó végén a Szentatya közös nyilatkozatot írt alá Ahmad et-Tajjeb sejkkel, a kairói al-Azhar Egyetem főimámjával „az emberi testvériségről a világbéke és az együttélés érdekében”.
A nagy lengyel utazó és újságíró, Ryszard Kapuściński egy írásában így fogalmazott: „Valahányszor egy ember egy másikkal találkozik, három lehetősége van: háborúzik, falat vonva elszigetelődik, vagy párbeszédet kezd.” Napjainkban – különösen 2001. szeptember 11. óta – ez a dilemma a vallások és a civilizációk kapcsolataira is kiterjed. A háború az Egyház számára nem lehet opció: a pápák tanításában és gesztusaiban az I. világháborútól kezdve egyre növekvő szerephez jut a háború elutasítása és a béke szolgálata. Lehet-e válasz az izoláció? Európában sokan úgy gondolják, hogy a bevándorlás leple alatt valójában muszlim invázió zajlik, amely ellen védekezni kell. Ferenc pápa látogatása most egy eddig elhanyagolt valóságot, az Arab-félszigeten élő keresztény bevándorlók növekvő jelenlétét is megmutatta. Az Emirátusokban mintegy 900 ezer, Szaúd-Arábiában kétmillió keresztény él: ázsiai és afrikai vendégmunkások, nagy részük szinte teljes jogfosztottságban. Keresztény „invázió” az iszlám szülőföldjén? Eközben pedig ősi keresztény közösségek tűnnek el a Közel-Keletről, s helyükbe filippínók, indiaiak, afrikaiak érkeznek… A pápa közülük 130 ezer emberrel imádkozott együtt. Egy újabb periféria jelent meg, a szegények Egyháza: Ferenc pápa nekik adott arcot, nevet, méltóságot. (A világhálót bejárta egy képsor egy kislányról, amint áttöri a kordont, hogy a pápához fusson. A Szentatya pedig megállítja a pápamobilt, megáldja a gyermeket, és egy rajzot vagy levelet vesz át tőle.) Ha azonban az embereket az egy Isten gyermekeinek hisszük, akkor a szembenállás és az elszigetelődés logikáját is meg kell haladni. A pápa világosan fogalmazott a találkozón elmondott beszédében: „Együtt, testvérként az emberiség Isten által akart egyetlen családjában, kötelezzük el magunkat a fegyveres hatalom logikájával szemben, a kapcsolatok pénzzé tétele ellen, a határok fölfegyverzése, falak emelése, a szegények elhallgattatása ellen; állítsuk mindezekkel szembe az ima édes erejét és a párbeszéd iránti mindennapi elkötelezettségünket.” Az Egyház válasza tehát az ima és a párbeszéd gyenge ereje. Ez a választás nem előzmények nélküli. Idén nyolcszáz éve annak, hogy Assisi Szent Ferenc a keresztesek ostromgyűrűjén átkelve Damiettába ment, hogy beszéljen Malik al-Kámil szultánnal. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata új alapokra helyezte a Katolikus Egyház más vallásokhoz való viszonyát. Ennek jegyében hívta össze a világvallások vezetőit Szent II. János Pál pápa 1986-ban Assisibe, hogy a béke közös álmába vezesse be őket. Assisi szelleme tovább él a Sant’Egidio közösség által évente kezdeményezett vallásközi békeimádságokban, amelyek közül néhányon Ahmad et-Tajjeb sejk is részt vett. Az évek során így vált ő a muszlim világban Assisi szellemének hordozójává, a párbeszédre leginkább alkalmas partnerré.
Assisi szelleme, a másik elismerése maga után vonja a vallásszabadságot, amelyet nem minden muzulmán állam fogad el jogrendjében. Az Abu Dzabiban megrendezett vallásközi találkozó végén aláírt nyilatkozat hitet tesz a vallásszabadság mellett, és elutasítja a kisebbség fogalmát, amely diszkriminációhoz vezet. Helyébe a különböző vallású hívők egyenlő és teljes polgárjogainak kívánalmát állítja. Hasonlóan bátran fogalmaz a nők jogaival és méltóságával kapcsolatban is, felsorolva néhány ezeket sértő történelmi és ma érvényben lévő gyakorlatot.
Elítél a vallással való mindenfajta politikai visszaélést, amely háborút vagy terrorizmust szít. Elítéli egymás szent helyeinek lerombolását (amely sajnos a 90-es évek balkáni háborúit is jellemezte). Ferenc pápa külön is hangsúlyozta, hogy a háború minden igazolási kísérlete elfogadhatatlan: elég Jemenre, Líbiára, Szíriára gondolni.
A XX. és XXI. századi pápák meghaladták az „igazságos-igazságtalan” háború ellentétpárját, és a béke keresésének imperatívuszával váltják föl azt: „Isten azzal az emberrel van, aki a békét keresi” – zárta beszédét a pápa. De mit jelent mindez a megosztottságaival küszködő muszlim világban, ahol önjelölt kalifák prédikálnak gyűlöletet? Itt mutatkozik meg et-Tajjeb szerepvállalásának jelentősége, aki az általa vezetett ősi intézmény tekintélyét erősíti meg a kereszténységgel és a Nyugattal folytatott párbeszéd által. Az iszlámnak nincs pápája. A kalifátus az Oszmán Birodalom és a szultanátus bukásával megszűnt. Nem mindegy, ki próbálja meg betölteni ezt az űrt.
Lesznek, akik szerint a dokumentum csak írott malaszt marad majd. Nem szabad azonban lebecsülni annak jelentőségét, hogy a találkozóra, a pápai misére és a nyilatkozatra az arab világ szívében került sor, és arab televíziók egyenes adásban közvetítették. Ez mélyből fakadó változásokat indíthat el. II. János Pál mondta a berlini fal leomlása után: Nem hiába imádkoztunk Assisiben. Ugyanő tanította azt is, hogy minden megváltozhat. Abu-Dzabiból a napokban új szelek fújtak, egy – talán ezúttal valódi – arab tavasz hírnökeiként.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..