Behódolás

Talán elégedetlenségből, talán kíváncsiságból? Esetleg az önfelmentés szándékával? Egy biztos, a történelem nem ismétli önmagát, hogy megadasson a valódi újrakezdés lehetősége. Mégis, olykor szeretünk visszahelyezkedni, beleképzelni magunkat abba a pillanatba, amikor talán másképp, másfelé fordul a nagy kerék… Különböző nézőpontokból ugyan, de ezt az anakronizmust működteti buzgón két idei kosztümös történelmi filmünk, a január-február fordulóján bemutatott Két királynő és A kedvenc.
Nem kétséges, hogy az I. Erzsébettel dacoló, majd elbukó skót királynő, Stuart Mária története nagyvászonra kívánkozott, még úgy is, hogy az időszak egyébként is a brit történelem mozgóképen alaposan feldolgozott szakaszának számít. Az angolok ugyanis épp ekkoriban ismerkednek néhány, fogalmazzunk így, államszervezési innovációval: sorozatos feleségnyakazás, francia befolyás, protestantizmus, női uralkodó. A politikailag kétségkívül eseménydús korszak egyik központi alakja Stuart Mária (Saoirse Ronan), aki korai megözvegyülését követően skót királynőként és az angol trón várományosaként tér vissza Franciaországból hazájába. A csinos, okos és céltudatos Mária gyorsan helyre teszi skót főurakból álló tanácsát, majd jelzi Erzsébetnek (Margot Robbie), hogy igényt tart a királynői címre. Vallási és szexuális toleranciát hirdet (mindkettő csak tovább szítja a forrongó indulatokat), dacol az őt körülvevő férfiak ármánykodásával, s mint kiderül, reformer magatartására végül csúnyán ráfarag.
Legalábbis filmünk szerint: Josie Rourke színházi rendező első nagyjátékfilmje tele van olyan gondolatokkal, melyeket csupán száz-kétszáz évvel később kezdtek el széles körben hangoztatni. Így aztán nehéz elkerülni az olcsó aktualizálás vádját, és a rendezőnek nem is sikerül: hőséből rövid úton feminista ikont farag. A játékidő derekára a néző számára is nyilvánvaló lesz, hogy Erzsébet itt csak mellékszereplő lehet, noha vallja, a hatalom gyakorlása folytán már inkább férfinak érzi magát, semmint nőnek. A cselszövések pedig elszaporodnak, s egyúttal érdektelenné válnak: mind nehezebb megfejteni a mögöttes szándékokat. Saoirse Ronan és Margot Robbie egyaránt erős jelenléttel játszik, s a film csúcspontjának szánt találkozási jelenetben szinte forr köztük a levegő. A körítés (mellékkarakterek, fényképezés, díszletezés) is nívós, ám a film fáradó ambícióit jól szemlélteti Max Richter zenéjének egy vissza-visszatérő vezérmotívuma, amely (íme, újabb anakronizmus) a bajnokok ligája szignáljának Händel-koppintását juttatja eszünkbe.
Elég két emberöltőnyit ugranunk az időben, hogy máris egy gyökeresen más korban találjuk magunkat: Stuart Anna (Olivia Colman) brit királynő udvarában különös viszonyok uralkodnak. Zegzugos kastélya sötét titkokat őriz, a személyzet a legbizarrabb kívánságokat is készségesen teljesíti, a miniszterek folyton lázadoznak, ám valójában Lady Marlborough (Rachel Weisz) viszi az államügyeket. Csakhamar azonban felbukkan a királynő elszegényedett unokaöccsének protezsáltja, Abigail (Emma Stone), aki szolgálói munkát kér a palotában. Lady Marlborough megkedveli az eszes lányt, ám nem vigyáz eléggé: Abigailnek hamarost megjön a kedve a hatalmaskodáshoz. Kegyetlen játszma kezdődik a két hölgy között, melynek tehetetlen eszközévé válik a megöregedett, zsémbes királynő. S a háború minden fronton zajlik: intellektuális, testi és pszichológiai színtéren, melyek közül persze az utóbbi jár a legkegyetlenebb következményekkel.
A görög sztárrendező, Jorgosz Lanthimosz (Yorgos Lant­hi­mos) az első stúdiófilmjébe is átmenti korábbi látásmódját: olyan rideg precizitással vizsgálja kiválasztott szereplőit, mintha kísérleti állatok volnának egy laboratórium üvegvitrinjében. A történelmi tények stimmelnek, a köréjük költött dráma hitelesnek tűnik, a film mégis folyton elidegenít magától: itt egy kizökkentő fejezetcím, ott egy idegesítően ismétlődő zajzene, amott egy halszemoptika-beállítás. Az éles fény-árnyék viszonyok Kub­rick borzongató akkurátusságát idézik, a párbeszédek élesek, mint a tőr, a cselekmény pedig abszurd, kényelmetlen és kínos jelenetek halmozásán át döcög előre. Miközben a néző egyre hüledezik a mind meghökkentőbb fejleményeken, lassan rádöbben, hogy korrajz helyett időtlen példázatot lát: a mindenen gátlástalanul átgázoló voluntarizmusét.
Árulkodó, hogy mindkét film címének eredeti jelentését kissé eltérítette a magyar fordítás: a Két királynő (Mary queen of scots) eredeti címe bevallottan Máriát helyezi a középpontba, A kedvenc (The favou­rite) pedig inkább A kegyencnek fordítható. Szépelgő felülfogalmazás itt, durva eufemizmus ott: szimbólumai annak, hogy a kor, amelyben filmjeink készültek, mennyire nem hajlandó nevükön nevezni a dolgokat. Visszavetít, és áltatja magát. Szebbet vagy alávalóbbat, de hazudik: urakra és alattvalókra, pöffeszkedőkre és behódolókra osztja az emberiséget. Keserű kommentár ez, és fájdalmasan ismerős.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..