Nem erre a békére vágyott

A ferences rend 2019-ben ünnepli Szent Ferenc és al-Kámil szultán ikonizálódott, ugyan­akkor történetileg igazolt, Damietta melletti találkozójának a 800. évfordulóját. Bár erős a kísértés, hogy a keresztény szerzetes és a muszlim uralkodó egykori békés kapcsolatfelvételét kontrasztba állítsuk a jelen aggasztó békétlenségeivel, e kísértésnek épp a történész tárgyilagosságával kell ellene mondanunk: ideologikusan közelítve, ez a múltbéli találkozó pontosan a konkrét körvonalait és karizmatikus hitelességét veszítené el. Ferenc testvér ott és akkor, a konkrét történelmi körülmények között mutatkozott Krisztus Békéjének szolgálatában olyan lángoló, „szeráfi léleknek”, aki képessé vált az „idők jeleinek” éber olvasására és egy egészen kivételes békemisszió kivitelezésére. II. János Pál pápa 1986-ban – Ferenc egyiptomi útjára emlékezve – Assisibe hívta össze azt a hagyományteremtő vallási világtalálkozót, amellyel a szerzetes egykori békemisszióját szerette volna folytatni. A keresztény és muszlim oldalon egyaránt legendás emlékezetű, 800 évvel ezelőtti találkozó történeti kereteit a 1217 és 1221 közé datált V. keresztes hadjárat adja. Ennek közvetlen előzményeként, Szala­din egyiptomi szultán 1187-ben, szentföldi hadjárata során elfoglalta a Szent Várost, Jeruzsálemet. A veszteség a keresztény világot érzékenyen érintette, és fellángolt az elvesztett területek visszaszerzésének vágya. Végül III. Ince pápa 1215-ben, A IV. lateráni zsinathoz kapcsolódóan hirdette meg a régóta várt válaszhadjáratot Jeruzsálem felszabadítására. A XIII. század első évtizedeiben felerősödő militáns szellem nem hagyta érintetlenül az Assisiből származó Giovanni di Pietro Bernardonét – a későbbi Szent Ferencet – sem, aki frissen alapított rendje képviseletében maga is részt vett a zsinaton.A „kisebb testvérek” rendje gyorsan növekedett, és III. Ince pápától 1209-ben hivatalos jóváhagyást kapott. Mivel azokban az években különféle eretnekmozgalmak is terjedőben voltak, a fiatal rend számára létfontosságú volt, hogy őket ne tévtanítóként könyvelje el az Egyház. Az első rendi káptalanok egyike e hűség kifejezéseképpen 1217 pünkösdjén úgy döntött, hogy a testvérek valamilyen módon támogatni fogják az Egyház missziós-evangelizációs tevékenységét az éppen szerveződő keresztes hadjárat során. Már III. Honorius ült Szent Péter trónján, amikor a keresztes hadak a fent említett káptalan évében útnak indultak a Szentföld felé. A kezdeti stratégiai bizonytalankodások után 1218 tavaszán a keresztesek új célpont felé indultak, az egyiptomi Nílus-delta központjában fekvő Damietta felé. Egyrészt a térség megszerzése vonzó volt, mert kereskedelmi szempontból befolyásos helyzetbe hozta volna az európai hatalmakat, másrészt pedig a Jeruzsálemet is birtokló Ajjú­bida Birodalom is lényegesen meggyengült volna.
III. Honorius pápa Pelagius Galvani bíborost szemelte ki legátusként a sereg élére, aki azonban a hadvezetés és általában a hatalmi jogkörök kérdésében folyamatos vitában állt a legtekintélyesebb szentföldi keresztes állam, a Jeruzsálemi Királyság Akkon­ban székelő uralkodójával, I. (Bri­en­ne-i) Jánossal. A keresztes sereg vezetésén belüli viták ellenére az ostrom megkezdésekor kedvező volt a helyzet.
Egyiptomban épp a keresztesek partraszállása után néhány nappal, 1218. augusztus 31-én halt meg a szultán, s a trónt az elhunyt fia, a karizmatikus al-Kámil örökölte. A fiatal szultán az Egyiptomban élő keresztényekkel szemben toleráns, más vonatkozásban is művelt uralkodó lehetett, aki vonzódott az iszlám egy misztikus, békés ágához, a szúfizmushoz. Ugyanezt az embert azonban ellenfelei hadvezérként a könyörtelen racionalitásáról is megismerhették. A szultánnak hamar be kellett látnia, hogy hadereje önmagában nem elég a keresztesek kiűzésére, így testvérének, az Ajjúbida Birodalom keleti felében uralkodó al-Muaz­zam­nak a segítségére szorult.
Al-Kámil nehéz helyzetben vette át Egyiptom irányítását. A keresztes támadáson túl az egyik nagy befolyással bíró muszlim előkelőség, bizonyos al-Mástub 1219 elején sereggel indult uralmának megdöntésére, így al-Kámil­nak döntenie kellett: vagy a pártütők ellen vonul, és ezzel gyakorlatilag feladja Dami­et­tát, vagy az összeesküvőknek enged teret, de akkor az élete is veszélybe kerülhet. A szultán végül elvonult a seregével az ostromlott várostól, és al-Muazzam segítségével leverte a lázadást, ám közben Dami­etta körül a keresztes ostromgyűrű bezárult, s nem sok esély maradt a város felmentésére. Ha előbb nem is, de 1219 márciusában már bizonyosan megfordult az uralkodó fejében, hogy akár még Jeruzsálem keresztény kézre adása árán is békét kell kötnie a keresztesekkel, különben egész birodalmát elvesztheti. Bár az összeesküvés leverését követően al-Kámil és a sereg visszatért Dami­et­tá­hoz, a keresztesek ostromzárát mégsem sikerült szétzúznia, annak ellenére sem, hogy 1219 augusztusában még komoly győzelmet aratott a támadók felett. A változó hadiszerencse és a két fél ellátási nehézségei patthelyzetet alakítottak ki, s végérvényesen egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni.A találkozó másik résztvevőjét, Szent Ferencet jobban ismerjük. A rendalapító számára a békemisszió – a politikusoktól, uralkodóktól és hadvezérektől eltérően – nem valamilyen taktikai célt szolgált, hanem az evangéliumi szeretetparancs követését jelentette. Bár a hadi helyzet kedvező lehetett egy hatalmi érdekek által diktált fegyvernyugvás eléréséhez is, és Ferenc akár még a szultán békeszándékairól is tudhatott, célja nem egyszerű stratégiai békekötés volt. Celanói Tamás legendája szerint az 1219. augusztusi ostrom napjaiban történt, hogy Szent Ferenc karizmatikus fellépésével, prédikációjával igyekezett visszatartani a meggondolatlanul csatába induló kereszteseket. Bár az említett esemény hitelességét történeti források nem erősítik meg, a kortárs Ernoul krónikája beszámol arról, hogy ez idő tájt két szerzetes Pelagius bíboroshoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze számukra az ellenséges tábor meglátogatását. A krónikaíró ugyan nem említi a testvérek nevét, de minden valószínűség szerint Ferenc és társa, Illuminato voltak a szóban forgó szerzetesek. A pápai legátus szigorúan intette a testvéreket, hogy amennyiben megkockáztatják a veszélyes küldetést, csak Istenben bízhatnak. Figyelmeztette őket arra is, hogy nem beszélhetnek a keresztes sereg vezéreinek nevében, és ha balsorsuk úgy hozza, segítséget sem várhatnak tőlük. Celanói Tamás és Szent Bonaventura legendája elsősorban a rendalapító vártanúság iránti vágyát hangsúlyozza. Ferenc valószínűleg tényleg fel volt készülve arra, hogy életét adja hitéért, amennyiben a szultán keményebb arcát mutatná neki.
A két szerzetes valamikor 1219 szeptemberében indulhatott el a Fariskurnál lévő muszlim tábor felé. A források megerősítik, hogy valóban a szultán elé vezették őket, az uralkodói udvarban lefolyt beszélgetés pontos részletei azonban nem ismertek. Ferenc feltételezhetően igyekezett megtalálni azokat a közös pontokat, melyek nem sértik a szultán hitbéli meggyőződését, ugyanakkor alkalmasak az evangéliumi békeüzenet kifejtésére. Al-Kámil pedig valószínűleg nem csak a filozófiai és teológiai kérdések iránti fogékonysága miatt hallgatta türelmesen vendégét. Az uralkodónak nem állt érdekében, hogy vendégeinek bántódása essék, hiszen ezzel saját tervezett békeajánlatának elfogadását kockáztathatta volna. Bizonyos az is, hogy Ferenc elég hosszú időt töltött a szultán táborában ahhoz, hogy megfigyelje a muszlim vallásgyakorlatot. Alig pár évvel később egyik levelében („Levél az őrökhöz”) a rendalapító már arra hívta fel a keresztény uralkodók figyelmét, hogy buzdítsák a népet a nap adott órájában közös imádkozásra – épp mint azt a müezzin hívó szavára végzett imánál láthatta. A találkozó békés légkörét mutatja, hogy al-Kámil engedélyt adott Ferencnek és követőinek a muszlim fennhatóság alatt álló szent helyek adófizetés nélküli látogatására.
Az V. keresztes hadjáratnak nem Szent Ferenc béke-misszió­­ja vetett véget. Damietta 1219 novemberében a keresztesek kezére került. Ferenc talán még a táborban volt, amikor megkezdődött a város kifosztása, de a rákövetkező évben már a Szentföldön találjuk. A keresztesek hamarosan erősítést kaptak II. Frigyes német-római császártól, és a sereg vezérei ezen felbuzdulva úgy döntöttek, hogy tovább nyomulnak dél felé. A muszlimok és a keresztesek végül 1221. augusztus 24-én ütköztek meg. A szultán – váratlan stratégiai lépéssel – a Nílus áradását kihasználva elrendelte a folyó gátjainak megnyitását, így a felázott talajon a keresztesek sem támadni, sem menekülni nem voltak képesek. A szorongatott helyzetben Pelagius bíboros békekötésre kényszerült. A szultán nem szabott súlyos feltételeket: a kereszteseknek távozniuk kellett Egyiptomból, a békét II. Frigyes császárnak kellett szavatolnia. A békekötést megpecsételendő a szultán még a Szent Kereszt nála lévő darabjait is visszaszolgáltatta. Ez azonban nem az a béke volt, amire Szent Ferenc vágyott, hiszen a politikai hatalom birtokosai pusztán a maguk és birodalmaik érdekeit szem előtt tartva döntöttek a fegyvernyugvás mellett.
Ferenc nem csak az V. keresztes hadjárat eseményei révén került kapcsolatba a musz­lim világgal, ugyanis 1220-ban a mai Marokkó területén rendje első vértanúi életüket adták a hitükért. Ennek híre nem sokkal az al-Kámil szultánnál tett látogatása után érhette a rendalapítót. A marokkói missziós testvérek a muszlim hatóságok figyelmeztetése ellenére is tovább hirdették az evangéliumot, ami ebben az esetben végzetesnek bizonyult számukra. Ferenc saját egyiptomi békemissziója tapasztalatain túl a marokkói vértanúk sorsából adódó tanulságokat is beépítette a rend szabályzatába. A regula ekkori szövegváltozatának 16. fejezete a muszlimok közé induló testvérek számára kétféle viselkedésmódot ajánl: „Az egyik magatartás abban áll, hogy ne pereskedjenek és ne versengjenek, hanem Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek, és vallják meg, hogy ők keresztények. A másik magatartásnak pedig az a lényege, hogy ha úgy látják, hogy az Úrnak tetsző dolgot művelnek vele, hirdessék az Isten igéjét.” Azaz: a testvérek minden körülmények között vallják meg hitüket, de nyílt térítő tevékenységet csak akkor folytassanak, ha ehhez a körülmények kedvezőek. Vegyék figyelembe a másik fél szempontjait, a társadalmi közeget és közhangulatot, és főként bízzák magukat teljesen Istenre – amint ezt Pelagius bíboros is ajánlotta Ferencnek a szultánnal való találkozás előtt.
Miként lehetünk a „béke eszközei” korunk konfliktu­sai­ban? A vallások közötti kapcsolatépítést elhibázott dolog lenne pusztán elvont jó szándékra, naiv humanizmusra vagy pacifista eszmékre alapozni. Szent Ferenc egyiptomi békemissziójának napjainkig ható tanulságaként elmondható, hogy a keresztény–muszlim kapcsolatkereséshez – a mély hiten túl – nélkülözhetetlenül szükséges a szociokulturális környezet ismeretével társuló realizmus, valamint a folyamatosan változó társadalmi-politikai viszonyok iránti „belső” érzék kifejlesztése: teológiai nyelven ez az „idők jeleinek” értő olvasását jelenti, amely kivételes lelki-vallási érettséget feltételez. A két 13. századi karizmatikus vezető csodaszámba menő találkozója a 800 éves jubileum kapcsán belső megújulásra kell ösztönözzön minket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..