Nem elsorvasztani: kiteljesíteni

Az államszocializmus – sem definíció szerint, sem lényegét tekintve – nem volt jóléti államnak tekinthető. A szociális alrendszer önállósága nem létezett, mindent a monolitikus hatalmi érdekek szabtak meg. A szabadság és szolidaritás érdekei súlyosan sérültek, de az egyenlőség sem valósult meg. Civil társadalom jóformán nem létezett, a hatalom ellenőrzéséről álmodni sem lehetett. A problémák – például a szegénység – tabunak számítottak, ezért nagyrészt kezeletlenek maradtak. A jóléti állam lére sem jöhetett. A rendszerváltozást követően az első szocialista kormány által bevezetett Bokros-csomag idején a koraszülött jóléti állam végéről beszéltek. A később, 2002-ben ismét hatalomra került tudományos szocialista és libertariánus elit újra arról beszélt, hogy a jóléti állam ideje lejárt. A magukat baloldalinak nevező pártoknak nincs mondanivalójuk az igazságosságról és szolidaritásról. „Társadalompolitikájuk” kimerült abban, hogy igyekeztek fenntartani a hatalmon lévők érdekközösségét és a személyi lojalitás hálóját. A nemzetközi nagytőke komprádor és posztkommunista „elitje” szembeállította a polgárokat és a segélyfüggőket. Segélyezésen alapuló szegénypolitikájukat nevezték gondoskodó államnak, amely megfelel az „istállói takarmányozás kényelmes eszményének”, s a nagykorú polgárokat „farkukat csóváló háziállatokká” minősíti – mint Wilhelm Röpke megjegyezte. Milyen jóléti államra van szükség? – tehető fel a kérdés. Nem miniállamra, hanem kisebb, de fejlesztő államra. Ugyanakkor nem megoldás a túlterjeszkedő, úgynevezett gondoskodó állam sem, mely leszoktatja az embereket saját felelősségükről és az öntevékenységről, s így az állami döntések puszta tárgyává degradálja őket. A magát csupán az elosztásra összpontosító szociálpolitika leminősíti azokat az embereket, akiknek segítenie kellene. Egy társadalomnak olyan mértékben gyengül a „szabadságfoka”, amilyen mértékben tagjai ténylegesen is veszítenek az önálló élet lehetőségeiből. A szociális állam intézményeinek elsőrendű feladta, hogy biztosítsa és bővítse az emberek önálló élethez szükséges konkrét lehetőségeit. A szociális felelősség az egyéni szabadság tisztelete és az esélyegyenlőség előmozdítása. Ez a jóléti politika szolidáris a nehézséggel küszködőkkel, ugyanakkor elhárítja az akadályokat azok elől, akik önerőből képesek az előrejutásra, azaz a sikert és a szolidaritást egyszerre szolgálja.

Olyan államra van szükség, amely a polgárok igényéből indul ki, és biztosítja a feltételeket a polgárok öntevékenységéhez. Ugyanakkor vállalja azokat a feladatokat, amelyek meghaladják a polgárok és közösségek erejét. A jóléti paradigmaváltásnak emellett alapja csak az lehet, ha a szociálpolitika egyenrangú partnere lesz a pénzügypolitikának. Ha az a kiindulópont, hogy a szociálpolitika produktív beruházás, megfelelő humánerőforrás, emberi tőke nélkül nem lehet hosszú távú gazdasági fejlődést elérni. Vagyis le kell számolni azzal a felfogással, hogy a szociálpolitika csak „viszi a pénzt”. Nem a gazdaság, ezen belül a „maradékelv” alapján működő pénzügyeknek kell vezérelnie a folyamatokat, hanem fordítva: a társadalmi tőke képezi a gazdasági felvirágzás alapját. A globalizáció rövidebb távon fokozza az elszegényedést, ami ellen a nemzeti jóléti államok – az európai szociális modell – nyújthatnak védelmet. Hazánkban tehát a mindeddig csonkán kiépült jóléti államnak nem az elsorvasztása a feladat, hanem a kiteljesítése. Magyarország számára a természeti és a humántőke képez értéket, ezért az oktatás, a tudomány, az egészségügy, a szociális szakterület, a környezetügy és a területi folyamatok konfliktusainak oldására nem maradékelvű pénzügyi diktatúra a megoldás, hanem a jövőbe történő beruházásként a pénzügyeket ezen területeknek kell alárendelni. Ezt követeli a demográfiai katasztrófahelyzet is. A jóléti állam kiteljesítésének alapját csak a kereszténység társadalmi tanításának alapelvei és az ökoszociális piacgazdaság jelenthetik.