Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Miután foglalkoztunk a mise bevezető szertartásaival, most az ige liturgiáját vesszük szemügyre, amely a mise szerves része, hiszen épp azért gyűlünk egybe, hogy meghallgassuk azt, amit Isten értünk tett, és amit még értünk tenni szándékozik. „Élőben” és nem hallomásból megy végbe ez a tapasztalat, mert „amikor a Szentírást felolvassák az Egyházban, Isten maga szól népéhez, és az igéjében jelen lévő Krisztus hirdeti az evangéliumot” (A Római misekönyv általános rendelkezései [RMÁR], 29; vö. Sacrosanctum Concilium konstitúció, 7; 33).
Hányszor előfordul, hogy Isten igéjének felolvasása közben az emberek megjegyzéseket tesznek: „Nézd azt a férfit…, nézd azt a nőt, nézd, milyen nevetséges kalapja van annak a nőnek…” Tehát elkezdünk megjegyzéseket tenni. Nem igaz? Szabad-e megjegyzéseket tenni, miközben felolvassák Isten igéjét? (Válaszolnak: „Nem!”) Nem, mert ha te csevegsz a melletted lévőkkel, nem hallgatod Isten igéjét. Amikor felolvassák Istennek a Bibliában – az olvasmányban, a szentleckében, a válaszos zsoltárban és az evangéliumban – elhangzó szavát, meg kell azt hallgatnunk, ki kell nyitni szívünket előtte, mert maga Isten az, aki szól hozzánk, és nem szabad más dolgokon jártatni az eszünket vagy más dolgokról trécselnünk. Értitek? Kifejtem, mi történik az ige liturgiájában.
A Biblia lapjai többé nem írott oldalak, hanem élő szóvá válnak, amelyet maga Isten mond ki. Isten az, aki a felolvasó személyén keresztül szól hozzánk, megszólít minket, akik hittel hallgatjuk. A Lélek, aki „szólt a próféták szavával” (Hiszekegy), és aki sugalmazást adott a szent szerzőknek, ő műveli, hogy „Isten igéje valóban munkálja szívünkben azt, ami fülünkbe csendül” (Ordo lectionum missae [A szentmise olvasmányai „A” év vasárnapjaira és a főbb ünnepekre], Előzetes tudnivalók, 9). Isten igéjének hallgatásához viszont nyitott szívre is szükség van, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szavait. Isten beszél, mi pedig hallgatjuk, hogy aztán tettekre váltsuk, amit hallottunk.
Rászorulunk arra, hogy hallgassuk! Élet-halál kérdése ugyanis, amint emlékeztet minket az a találó mondat, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Mt 4,4). Arról az életről van szó, amelyet Isten igéje ad nekünk. Ebben az értelemben beszélünk az ige liturgiájáról mint „asztalról”, amelyet az Úr megterít, hogy táplálja lelki életünket. Bőséges ez a liturgikus asztal, mely bőven merít a Biblia kincseiből (vö. SC 51), mind az Ó-, mind az Újszövetségből, mert bennük az Egyház Krisztusnak egy és ugyanazon misztériumát hirdeti (vö. Ordo lectionum missae, Előzetes tudnivalók, 5). Gondoljunk arra a gazdagságra, amelyet – a szinoptikus evangéliumok fényében – a szentírási olvasmányok hároméves vasárnapi ciklusa felkínál, amelyek a liturgikus év folyamán kísérnek minket: milyen nagy gazdagság! Szeretnék emlékeztetni itt a válaszos zsoltár fontosságára, melynek az a szerepe, hogy elősegítse az elmélkedést az előtte elhangzott olvasmányban hallottakról. Jó, ha kiemeljük a zsoltár értékét azzal, hogy azt, vagy legalább az ismétlődő választ énekeljük (vö. RMÁR, 61; Ordo lectionum missae, Előzetes tudnivalók, 19–22).
Ugyanazon olvasmányok liturgikus felolvasása – együtt a Szentírásból vett énekekkel – kifejezi és elősegíti az egyházi közösséget, s egyben kíséri mindenkinek, minden egyes hívőnek az útját. Ebből érthető, miért tilosak az önkényes döntések: egyes olvasmányok elhagyása vagy más, nem bibliai szövegekkel való helyettesítése. Hallottam, hogy van, aki a napi újságból olvas fel hírt, mert az a nap híre. Nem! Isten igéje az Isten igéje. Az újságot majd elolvassuk utána. Ott Isten igéjét kell felolvasni. Az Úr az, aki beszél hozzánk! Az adott szentírási szakasz más szövegekkel történő helyettesítése elszegényíti és veszélyezteti az Isten és az ő imádságra egybegyűlt népe közötti párbeszédet. Ezzel szemben szükség van az ambó méltóságára és az olvasmányoskönyv használatára, valamint a jó felolvasók és zsoltárénekesek szolgálatkészségére. De tényleg jó olvasókat kell keresni! Olyanokat, akik tudnak olvasni, nem olyanokat, akik úgy olvasnak, hogy semmit sem lehet belőle érteni. Ez az igazság. Jó olvasók kellenek. Fel kell készíteni őket, és el kell próbáltatni velük a mise előtt, hogy jól olvassanak. És ez csendes, befogadó légkört teremt.
Tudjuk, hogy az Úr szava nélkülözhetetlen segítség ahhoz, hogy ne tévedjünk el, amint elismeri a zsoltáros, aki az Úrhoz fordulva megvallja: „Szavad lámpás lábam előtt, világosság utamon” (Zsolt 119,105). Hogyan tudnánk földi zarándokutunkat járni, megküzdeni annak nehézségeivel és próbatételeivel, ha nem táplál és nem világosít meg minket rendszeresen Istennek a liturgiában felhangzó igéje?
Nyilvánvalóan nem elég csak a fülünkkel hallgatni anélkül, hogy szívünkbe fogadnánk az isteni ige magvát, lehetővé téve, hogy gyümölcsöt hozzon. Emlékezzünk csak a példabeszédre a magvetőről és a földtípusok szerinti különféle eredményről (vö. Mk 4,14–20). A választ hatékonnyá tevő Lélek működésének olyan szívekre van szüksége, amelyek engedik, hogy ő megművelje, oly módon, hogy amit a misén hallottak, a mindennapi élet részévé váljon, Jakab apostol figyelmeztetése szerint: „Legyetek az ige tettekre váltói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat!” (Jak 1,22). Isten igéje utat jár be bennünk. Meghallgatjuk a fülünkkel, és behatol a szívünkbe; nem marad a fülünkben, hanem el kell jutnia a szívünkbe; a szívünkből pedig továbbmegy a kezünkbe, a jótettekhez. Ezt az utat járja be Isten igéje: a fülből a szívbe, onnan a kézbe. Tanuljuk meg ezeket a dolgokat! Köszönöm.
„Az ige liturgiáját úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést, ezért kerülni kell a sietség minden formáját, mely az összeszedettséget akadályozná. Helyénvaló, ha az ige liturgiájában, a közösség összetételét figyelembe véve, rövid szent csendeket tartunk, hogy Isten igéje a Szentlélek indítására gyökeret verjen a szívben és előkészítsen az imádságos válaszra” (RMÁR, 56).
Fordította: Tőzsér Endre SP
