A Szentírás lelkét énekelve
Fotó: Merényi

 

Ugyanazon a napon, január 27-én született, mint egykor Mozart, és immár több mint hatvan éve ő is a zene fővárosában, Bécsben él. Béres György egyházzenész, a gregorián utazó nagykövete, terjesztője és hazai doyenje a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. A pályafutására, hivatására való rövid visszatekintését, amelybe kérdésemre ifjúkori afrikai kutatómunkáját is belefoglalta, hálaadással indította.

– Az Isten megajándékozott kilencven évvel, és hozzá jó egész­séget is adott. Hálás szívvel köszönöm neki. Mindig mellettem volt, segített sokszínű papi és egyházzenei munkám végzésében. Olyan emberekkel áldott meg, akikkel mindezt könnyű volt teljesíteni. A kezdet kezdetétől… Gondolva édesanyámra, édesapámra és egyházzenész nagybátyámra, Béres Istvánra, aki közel harminc éven át tanított az esztergomi szemináriumban.

Itthon megkezdett egyházzenei tanulmányait 1956-ban Ausztriában folytatta, a Bécsi Zeneakadémián diplomázott. Érdekes kitérő, intermezzo volt a pályafutásában, hogy népzenei gyűjtőmunkát végzett Afrikában, Tanzánia területén. Mi volt e különleges terepgyakorlat célja? Bartók, Kodály ihlette?

– Annyiban igen, hogy mindent magnóra vettünk azért, hogy aztán e dallamkincset felhasználjuk az afrikai egyházzene létrehozásához. Afrikában ugyanis nem volt egyházzenei képzés. Az ott szolgáló holland, német lelkipásztorok, misszionáriusok elvitték a saját énekeiket, amelyeket lefordítottak szuahélire. Tan­ga­nyi­kában, a mai Tanzániában a szuahéli a liturgikus nyelv is, ahhoz viszont nem illettek a holland, német egyházi énekek dallamai. Ezért felmerült a gondolat, hogy képzett szakemberek gyűjtsenek afrikai dalokat, amely forrásból aztán – a legnemesebb anyagot felhasználva, átalakítva – létre lehet hozni a szellemiségükhöz igazodó egyházi-liturgikus zenét.

A luguru törzs körében gyűjtött, és négyszázötven felvételt készített…

– Ennél többet, nagyjából nyolcszázat, de nem mindegyik volt annyira értékes. Az afrikai iskolákban ugyanis sok Amerikából, vagy innen, Európából származó dallamra énekeltek. Nekem viszont sikerült olyan helyekre is eljutnom, ahol a törzsi kultúra, a zenei hagyomány érintetlenül maradt. A luguruk csak az őseik dallamkincsét ismerték. Előfordult, hogy két napon át gyalogoltam a hegyekben, az egyik afrikai barátom vitt el a szüleihez. Kedves vendégként fogadtak, és szerencsém volt, mert a környékről, de távolabbról is ékeztek gyalogszerrel zenészek, úgyhogy hosszú estéken át készíthettem a felvételeket. A nyolcszázból végül a legértékesebb négyszázötvenet archiváltam.

Végül miért szakadt meg ez a munka?

– Az volt az eredeti szándék, hogy egyházzenei iskolát alapítunk Afrikában, ahol Európában kiképzett helyi papok vinnék tovább az ügyet. Bécsben tanulnak, aztán otthon folytatják a gyűjtőmunkát és az afrikai népzenét felhasználva kialakítják az egyházzenéjüket. Három pap meg is érkezett Bécsbe, apácák is jöttek, de 1969-ben Tanzániában államosították az egyházi iskolákat. Tárgyaltam az ottani püspöki karral, de sajnos nem sikerült az intézményalapítás.

Nagyot ugorva az időben, itthon a rendszerváltást követően, 1990-ben megalapította a Gregorián Társaságot, 1998-ban elindult a Váci Nemzetközi Gregorián Fesztivál, szkólákat hívott életre…

– Ennek hosszú története van, megpróbálom röviden összefoglalni. Bécsben végeztem el az egyházzene tanszakot. Mindig is a gregorián volt a legkedvesebb témám. Kialakult egy társaság, amelynek tagjaival minden vasárnap gregorián misét énekeltünk a Német Lovagrend templomában. Kezdetben még nem a gregorián szemiológia szerint. Erre Godehard Joppich hívta fel a figyelmet egyik bécsi előadásában. Annak idején, ezer évvel ezelőtt, a ma ismert gregorián létrejöttekor úgy énekelték a dallamot, hogy az kifejezi az elhangzó szöveg értelmét. A gregorián szemiológia tehát a jelek és a szöveg, az ige (logosz) kapcsolatára utal. Itthon ezt nem ismerték. Dobszay László tanítványai más elméletekre alapozva énekelték a gregoriánt, ők a magyar hagyományanyagot gyűjtötték és terjesztették. 1976-ban tartottam egy előadást a gregorián szemiológiáról, aztán énekkart szerveztem Magyarországon, oktattam egyházzenészeket, tanítottam a karnagy- és kántorképzőn. 1977 óta hetente járok haza. Gregorián Társaságokat szerveztem, mert tudtam, hogy egy privát személy, még ha pap is az illető, nem képes hatásosan, tudományos szinten működni, ha nincs mögötte egy szervezet. Bécsben, aztán otthon is e társaságok segítették a munkámat.

Az elmúlt évtizedekben mit sikerült elérni a gregorián kultúra megértetése és népszerűsítése terén?

– Nem volt könnyű elterjeszteni az említett módszert és zenei gondolkodásmódot. Számtalan helyen tartottam kurzusokat, itthon a püspöki székhelyeken, de Kolozsváron és Pozsonyban is. Igyekeztem mindenhol tudatosítani, hogy a gregorián lélekből szóló dallamot használ. A kódexekben a gregorián szöveg fölött látható jelek pedig pontosan utalnak az értelmezésre és az éneklésmódra.

Születésnapját egyházzenei hivatásának egyik legfontosabb fővárosi helyszínén, a pesti ferenceseknél ünnepelte. Milyen emlékek fűzik a Schola Gregoriana Budapestinensisnek is otthont adó templomhoz?

— A Jóisten ajándéka volt számomra, ugyanis egy olyan templomot kerestem, ahol megengedik, hogy hetente gregoriánt énekeljünk. A budapesti lakásomhoz a ferencesek estek a legközelebb. Amikor elmentem, nagyon szívélyesen fogadott az akkori házfőnök. Azóta is minden kedden este fél héttől a szkóla közreműködik a misén. Kaptunk egy termet, ahol másfél órával a kezdés előtt összepróbáljuk az aznapi énekeket. A gregorián repertoár rendkívül gazdag, minden misének, szertartásnak külön énekkincse van. A gregorián énekek nagyrészt szentírási citátumok; dallamosított bibliai idézetek. Tökéletesen kifejezik a liturgiát. Ezért annyira fontos, hogy minden misére külön felkészüljünk. Nem mi válogatjuk őket, évszázadok óta előírt énekeket szólaltatunk meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.