Nem csak gyerekeknek!
Fotó: Merényi Zita

 

Rendhagyó módon egy helyesírási kérdéssel kezdem. Február 19-én, vasárnap bábelőadások lelkes nézője lehettem, az eseménynek a kőbányai Szent László-plébánia adott otthont. A rendezvény hivatalos elnevezése templomi bábjátékos-találkozó volt, amelynek helyes írásmódja kétséges. Én a templomibábjátékos-találkozóra szavaztam volna, de csak abban az esetben, ha templomi, azaz olyan bábművészek gyűltek volna össze, akik templomokhoz kötődnek, vagy munkájuk szakrális jellege miatt joggal lenne a jelzőjük a templomi. Szorgos kérdezősködésem azonban nem igazolta, hogy a varázslatos délután fellépői ilyenek lennének. Az, hogy templomi, ez esetben csupán annyit jelentett, hogy ezen a napon valamennyi bábcsoport előadásainak volt valamilyen szakrális vonatkozása (bár a társulatok egyébként másféle darabokat is játszanak), továbbá hogy a találkozó egy templom mellett zajlott le, és Balogh ­Attila plébános fogadta be. A szervező a Magyar Bábjátékos Egyesület volt.
A szervezet elnöke, Szentirmai László megnyitóbeszédében megemlékezett Oszlopos Simeonról, a szí­riai szentről, a bábosok védőszentjéről, akinek január 5-én van az emléknapja. Vele beszélgetve tudtam meg, hogy a bábozás eredetileg templomi műfaj volt: a marionett szó például Mária nevéből származik, mert a betlehem Szűz Mária-bábuját gyakran felülről mozgatták, zsinóron. Később azonban, amikor a bábosok már vaskos tréfákat is megengedtek maguknak, kiűzték őket a templomból. Így lettek a közeli vásártér mutatványosai, még mindig nem túl messze a templomtól.
A találkozó ökumenikus, sőt még tágabb merítésű: az első előadás, a Meseláda Bábcsoport A nagylelkű fa című árnybábjátéka egy zsidó mese feldolgozása. Arról szól, hogy életünk során hogyan élünk és élünk vissza a természet nagylelkű adományaival, miként hajszoljuk a boldogságot, és pusztítunk el közben magunk körül minden szépet, élőt. Például a fáinkat, amelyekre gyermekként olyan jó volt felmászni.
Az esemény kezdetén több a kamera, mint a gyerek, amin elcsodálkozom. A sajtójelenlét szinte nyomasztó, a gyerekek csaknem teljes hiánya pedig érthetetlen a számomra. A templomból – mindketten azt hittük, ott lesz a rendezvény – együtt jöttünk át a plébániára Varga Nóra bábkutatóval. Tőle értesülök arról, hogy csupán a Kádár-korban sorolták be a bábozást a gyerekműfajok közé, de már akkor is ki-kitört belőle. Az Astra Bábegyüttes például – amely itt is fellép, méghozzá az angyali üdvözlet, Mária és József szálláskeresése, majd Jézus születése történetének ihletett interpretációjával – a legkorábbi alternatív társulatok egyike volt, és felnőtteknek szóló előadásaiban már akkor is mert üzenni a „sorok között”, amikor ezt még tiltották. Szintén a szocializmus öröksége, hogy sokan még ma is csak a paraván mögötti kesztyűbábozásra tudnak gondolni, ha a bábműfaj kerül szóba. Ez szovjet minta volt, a világhírű Szergej Obrazcov révén terjedt el nálunk. Nóra felhívja a figyelmet a mai előadások színességére, külön­féle technikáira (asztalbábozás, marionett, árnybábjáték, jelmezes bábszínészek szereplése). Szerinte ezek a produkciók a művészi és a vásári bábjáték közötti átmenetet képviselik, és a bibliai történetek izgalmas újraértelmezései. Egyaránt szólnak gyerekeknek és felnőtteknek, és kortárs humorral fűszerezik az alapvetően komoly mondanivalót. Nagyon jó és fontos egy-egy ilyen rendezvény – hangsúlyozza –, mert a nagy hagyományú művészi bábjátékot képes megszerettetni olyan emberekkel is, akik kizárólag gyermekeknek szóló műfajként gondolnak a bábozásra. A gyerekeknek pedig életre szóló élményt adhat, és fogékonnyá teheti őket a bábművészet értékeire.
A gyerekek szerencsére előadásról előadásra többen vannak. A Fabula & Figura Műhely A juhász, a paraszt meg a halász című asztalbáb-előadásán még csak hárman, Vass-Eysen Ábel Melyiket a kilenc közül? című paravános produkcióján már körülbelül hatan, a Bábakalács Bábszínházén, a kivételesen eredeti, jelmezes bábszínészek által eljátszott Offerusz, a nagyerejűn (amely a leghosszabb tapsot kapja a délután folyamán) pedig már leg­alább tízen vannak. Talán a déli egyes kezdés az oka, hogy csak fokozatosan érkeznek, talán az okostelefonokon szétküldött híradások, képek, videók csalnak egyre több embert, szülőket és gyermekeiket a plébániára. (A nézők ugyanis folyamatosan fényképeznek, videóznak, ez időnként már idegesítő). Egyvalami azonban biztos és örvendetes: minden előadáson egyre nagyobb és lelkesebb a közönség, és egyre többet nevetünk.
A juhász, a paraszt meg a halász segítséget kérő vándorokról és az őket elutasító fösvény parasztról, illetve juhászról szól, akiken aztán szintén senki sem segít, amikor maguk is bajba kerülnek. Végül egy halász könyörül meg a vándorokon, akik egyike, mint ekkor kiderül, maga Jézus. A halásznak pedig hatalmas fogás lesz a jutalma.
A Melyiket a kilenc közül? bájos családi történet a kilencgyermekes csizmadiáról, akitől egy úr meg akarja venni az egyik gyermekét, hogy gazdaggá tegye. De ő egyiket sem tudja odaadni. A nézők soraiban ülő gyerekek ezen az előadáson varázsolódnak el először látványosan: Ábelnek különleges tehetsége van ahhoz, hogy bevonja őket a darabba.
– Régi törekvésem, hogy szenteljük meg a profánt, például oly módon is, hogy becsalogatjuk a templomba vagy a plébániára – mondja Balogh Attila. – Nagy örömömre ez a délután is ennek jegyében zajlik. A Kőbányán tanító Vári Ildikó kért meg, hogy adjak helyet a találkozónak. Ő bábcsoportot vezet az iskolájában, és maga is fellép ma itt, a Meseláda Bábcsoporttal. A plébánia felújítása hosszú évek után nemrég fejeződött be. Egy ilyen épületet belakni talán nem sokkal könnyebb, mint felújítani. Én minden jó kezdeményezésnek szívesen biztosítok helyet; akkor is, ha a valláshoz, a hithez nincs köze. Például anonim alkoholisták csoportjai is nálunk szoktak összegyűlni. A bábozásnak ezenfelül – mint a hitoktatónk példája is bizonyítja – nagy szerepe lehet a gyerekek megnyerésében. Ő havonta betanítja nekik egy-egy bibliai jelenet bábváltozatát, amelyet szintén itt, a plébánián szoktak előadni, a szülők, testvérek és rokonok nagy örömére. Úgy tapasztaltam, hogy a bábozás bátrabbá teszi a félénk gyerekeket. Amikor a bábjuk nevében beszélnek, hangosabbak és érthetőbbek, mint amikor kijönnek a paraván mögül.
– Oszlopos Simeon annak idején állítólag a letépett ingujjából csinált bábot – meséli Vári Ildikó, aki kőbányaiként, a bábozás elkötelezettjeként ma fogadja, jól tartja a rendezvény vendégeit (azon túl, hogy maga is fellép). – A bábozás valamikor szent tevékenység volt, és hiszem, hogy ma is komoly erkölcsi mondanivalója lehet. Ezen túl, a gyerekekkel bábozva évről évre látom, milyen szépen fejlődnek a hatására. Volt, akinek a dadogása múlt el tőle, és úgy tapasztaltam, hogy magatartászavar esetén is nemegyszer terápiás hatású. Korábbról ismertem Balogh atyát, és megkértem, hogy fogadja be a találkozónkat. Úgy érzem, a helyünkön vagyunk itt ma.
– Hogy kiknek szól ez a találkozó? – töpreng el Szentirmai László. – Minden öt év feletti embernek. A gyerekeknek és fiataloknak azért, mert ők különösen is érzékenyek a jó és a rossz közötti választás alap­kérdésére. Emiatt nagyon örülnénk, ha egyre több iskolában a tanrend részévé válhatna a bábozás, a mindennapos művészeti nevelés keretében, amelyet a nemzeti alaptanterv egyébként elő is ír – mégsem valósítják meg szinte sehol. Míg a hetvenes években ezerhétszáz bábcsoport működött az országban, addig ma már csupán száz körüli a számuk. Pedig a gyerekek lelki művelésének egészen kiváló eszköze lehetne a bábozás. Egy báb ugyanis óriási súlyú lelki tartalmakat képes közvetíteni. Voltam olyan előadáson, ahol nyolcszáz ember figyelte a székéhez szögezve, amikor a bábművész az általa papírból meghajtogatott Jeanne d’Arc-figurát a történet zárásaként meggyújtotta. Talán soha sehol nem hallottam még olyan döbbent csendet, mint akkor.
Az utolsó és talán legforróbb hangulatú előadás Écsi Gyöngyié, a felvidéki mesemondóé, aki bámulatos energiával, kicsattanó kedvességgel vonja be a történetbe az ekkor már tizenöt főnyi gyerekközönséget, de több felnőtt nézőjét is „gyermekké teszi”: kihívja és kérdezgeti őket, pásztorkalapot nyom a fejükbe, feladatokat ad nekik, a mese főszerepét osztja minden bátor jelen­levőre. És mivel több bátor gyerek van jelen, mint felnőtt, főleg ők szerepelnek. Vagy valamelyik rúdbáb – Jancsika, Máté, Józsi – indul útnak, vagy valaki a közönség sorai­ból. A feladatok: báránylegeltetés, pénzszerzés, mulatozás, okos választás a gazdagság és a boldogság között. A munkaadó egy idős pásztor báb, amely egy kicsit Jézushoz, egy kicsit az Atyához hasonlít.
– Mindegyik mesém istenes mese. Református lelkész is vagyok, és gyülekezeti bábcsoportot is vezetek. De a mesélés, a bábozás mégis külön­válik a lelkészi munkámtól. Nem a hittanoktatás része – mondja Gyöngyi. – Egyedül vagyok a színpadon, ezért jó, ha nemcsak engem néznek, hanem a bábokat is, ha megoszlik a nézők figyelme. Alapjában véve mesemondó vagyok, nem bábos, de amit mesélek, a bábok révén megvalósulhat. Ők a mesemondótársaim.