Neki szólt a prédikáció

 

Gyakornokként dolgozott több budapesti postán, továbbá Kalocsán, Jászberényben és Pakson. Itt aztán 1956-tól 1976-os nyugdíjazásáig vezetőként tevékenykedett. Soha nem volt párttag – hangsúlyozza –, holott abban az időben egy ilyen pozíció betöltéséhez szinte elengedhetetlen volt belépni az MSZMP-be. Azért sikerült pártonkívüliként is megmaradnia a posztján, mert szakmailag támadhatatlannak bizonyult. Próbálták kikezdeni, de minden ellenőrzés során kiváló minősítést kapott az általa vezetett hivatal, s ez ellen nem volt mit tenni.


 

Mindig segített, akin csak tudott. Egyszer egy volt apácát vett fel táviratkihordónak, amit akkoriban, persze, nem vettek jó néven a hatalom gyakorlói. Egy másik alkalommal egy elüldözött földesúr ezüstkészletét rejtegette a lakásán, nem kis veszélyt vállalva magára. Amikor meglátogatta a párttitkár, pont azon az ülőalkalmatosságon foglalt helyet, amely alatt ő a kincset őrizte egy szőnyeggel letakarva. A készletet végül húsz évvel később sértetlenül adta vissza a családnak, amikor a tulajdonos örököse jelentkezett érte.

Szilárd erkölcsi tartását a jezsuitáknál töltött éveknek, szívósságát, makacs élni akarását pedig a frontszolgálatnak és a hadifogságnak köszönheti. Már háborús időkben, 1940-ben érettségizett. Életre szóló jelmondatául ezt választotta: „Nagyobbra születtem.” S ez alatt – saját elmondása szerint – azt értette, hogy az ember, mielőtt belemenne bármiféle kicsinyes üzletelgetésbe, mindig gondolja meg, méltó-e az hozzá.

A katonai behívója 1943-ban érkezett meg. Tíz nap szabadságot kapott az esküvőjére, aztán a nászágyból rögtön a keleti frontra ment, egyenesen az arcvonalba. Ezt igazolja I. osztályú tűzkeresztje is. Annak idején az kaphatott ilyen kitüntetést, aki legalább száz napot szolgált a tűzvonalban. A visszavonulást követően, Budapest ostrománál esett fogságba, 1945 januárjában. Dolgoztatták kőbányában, építkezéseken, hajórakodásnál, mezőgazdasági munkákon. Az éghajlat nem volt rossz a Krím-félszigeten, de az emberélet arrafelé nem sokat ért. A paksi fogoly soha nem jelentett beteget, mert aki benn maradt a lágerben, az általában eltűnt, mire a többiek visszatértek a munkából.

A hadifogságból 1948. augusztus 20-án érkezett haza. A postán helyezkedett el, született három gyermeke – ma már hat unokája és tíz dédunokája is van. A település megbecsült polgárává vált, pontosabban „Tisztes polgárává”, hiszen 2008-ban ezzel a címmel ismerték el tevékenységét. Büszke a Vitézi Érdemkeresztjére és a hadifoglyok bajtársi szövetségétől kapott kitüntetésére is. Hernádi Ferenc egész életében fontosnak tartotta a keresztények részvételét a közéletben. A rendszerváltás után a paksi KDNP alapító tagja volt, a közelmúltban pedig egy kőkeresztet állíttatott az Erkel utcában. Megfogadta ugyanis, hogyha ép bőrrel hazatér a fogságból, helyreállíttatja azt a keresztet, amelyet még a dédapja emeltetett, és a vörösök döntöttek le 1919-ben. Elhatározása, ha némi késéssel is, de valósággá vált. A diktatúra alatt szó sem lehetett ilyesmiről. A rendszerváltás után kezdte egyre jobban foglalkoztatni a kereszt sorsa, mígnem egy nap a paksi plébános, Keresztes Pál arról prédikált a templomban, hogy akadnak, akik nem tartják meg ígéreteiket, fogadalmaikat. Úgy érezte: neki is szól ez az üzenet, és cselekedni kezdett.

A hosszú élet nem mindig irigylésre méltó. Az idős ember másoknál többet tapasztal, többet nevet, de többet is szenved. Hernádi Ferencnek is kijutott mindenből; a betegségekből is. Volt két infarktusa, a látása is erősen megromlott. Otthonában az olvasnivaló mellett mindig ott a nagyító, asztalán a vérnyomásmérő és a gyógyszerek, éjjeliszekrényén a házi vészhívó, amellyel orvost hívhat, ha rosszul lenne. Kisrádiót hord a zsebében, katolikus műsorokat hallgat. A szobában és az előszobában is tart egy-egy fehér botot, így, ha néha benn felejti, nem kell érte visszamennie. Tárgyai közül jó néhány már vagy ötven-hatvan éve szolgálja. Öltönye javakorabeli darab, fekete lábtörlőjén erősen megkoptak a bordák.

Özvegy, és két gyermekét is eltemette már, de nem adja búra a fejét. Karbantartja a testét és a lelkét, minden reggel megfürdik, aztán elmegy a templomba. Ha kérik, és ha tud, még ma is mások segítségére van. Persze nem holmi kicsinyes adok-veszek ügyekben. Hiszen ő nagyobbra született.

Fotó Wessely Gábor