Negyvenöt éves a liturgikus konstitúció

A több mint négy évtized nem kerek jubileum, mégis alkalom arra, hogy újra meggyőződjünk róla, a liturgia azóta végbement változásaival azt az irányt követi az egyház, amelyet a zsinat kijelölt számára.  Az akkori nemzedék óriási várakozással, lelkesedéssel és nagy megnyugvással vett minden apróbb-nagyobb változtatást. A legkiemelkedőbbek voltak: a nemzeti nyelv használatának előretörése, a formák, a szimbólumok leegyszerűsítése, a liturgikus szövegek és a szentírási részeknek a korábbinál sokkal gazdagabb választéka, a liturgia „logikusabbá” tétele, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni (hiszen a liturgia nem a filozófia egyik ága). Az úgynevezett zsinati nemzedék forradalmi változásként élte meg azokat a változásokat, amelyek a sok száz éves, merev formák közül azokat emelték ki, tisztították le és állították a hívő nép elé, amelyek valóban ősiek, fontosak, a tiszta hit és nem a formalizmus ékszerei voltak. Két jelentős tényre hadd utaljunk – egyik sem a szembemisézés vitatható, nem kifejezetten a zsinat által akart és előírt, mégis igen gyakorlati értékű formájára vonatkozik. Az egyik a keresztelőkút „előhozatala” az elfeledettségből, sok helyen már az oltár közelében, a szentélyben áll, és használják is húsvétkor és minden keresztség kiszolgáltatásakor. A másik a Szentírás tudatosabb és bőségesebb használata, ami most már odáig vezetett, hogy a Bibliaéve során külön állványra került a szentély egy pontján, két gyertya és virágdíszítés közé, nemegyszer az evangéliumi szakasz felolvasása után ide helyezik ki nyitva Isten írott üzenetét (ezt a legutóbbi püspöki szinódus is szorgalmazza). Mindez és sok más fejlődésnek indult gyakorlat nem lett volna, ha a Sacrosanctum Concilium nem születik meg negyvenöt évvel ezelőtt.

A négy és fél évtizedes fejlődés bizonyos újragondolásnak, a múlt értékeinek jobb megőrzése szempontjából – a nyugodtabb átmenet megteremtéséért – helyt adott korrekcióknak is (ide tartozik XVI. Benedek pápa motu propriója is az 1962-es missale használatáról). A múlt század hatvanas éveiben már „kinőttnek és szűknek" megélt szokásokból, formákból mégis csak vannak olyanok, amelyek időtállóknak tűnnek. Teljesen a zsinat szellemében való, ha a népnyelvűek mellett gyakrabban mondanak latin misét (az olvasmányok, a prédikáció kivételével), ha újra felfedezik az egyház ősi, gregorián énekkincsét, ha az építészet és a képzőművészet századoktól kialakított és megszentelt formáit újra használják, beépítik a megújulás formái közé (szószék, hátsó oltár, miseruhák, gyertyatartók, füstölő stb). E szándék érdekes próbálkozásainak lehetünk tanúi napjaink pápai liturgiáiban.

Lehet, hogy az akkori „zsinati láz” olyan volt, mint a fékevesztett, szenvedélyes szerelem, több mindent fölégetett és elsöpört, elhirtelenkedett, elügyetlenkedett. Mégis ma már egészen világos, nem rombolás, hanem a mindig fiatal egyház szeretete, szerelme volt ez! A liturgia nagy magyarázójának, tudósának, Romano Guardininek önéletrajzában olvashatjuk: „A hívek kötelességszerű gyakorlatában szinte a legrosszabb az volt (a liturgia és a népi jámborság kettészakadása), amelyet nekem is később a mainzi Szent Kristóf- és a Szent Ignác-templomokban két hosszú éven át el kellett fogadnom, hogy mindennap a kitett Oltáriszentség jelenlétében miséztem, miközben a hívek a rózsafüzért imádkozták. Ennek a gyakorlatnak az értelmetlensége elviselhetetlen volt számomra, csak egy belső sajnálkozással tudtam magam túltenni rajta, úgy, hogy érzéketlenné tettem magam iránta.” Senki sem szólja meg azért Guardinit, hogy uralkodott magán, és majd csak később lépett a cselekvés mezejére. Éppen így a sok mindennel elégedetlen zsinati atyák, püspökök, liturgikus szakemberek, a zsinati változtatások felelősei. Talán erre a nyugodt, higgadt, az előttünk járókkal együtt élő, velük nem föltétlenül szakító, őket megértő, de velük együtt továbblépő egyházias gondolkodásra van szükség manapság is. Kevésbé euforikus, forradalmi, jövőbe látó ábrándozásra, mert az hajlamos a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni. Ezt a felelősségtudatot, józanságot újra kiolvashatjuk a negyvenöt éves zsinati dokumentum oldalairól.