Advent első vasárnapjának olvasmányában Izajás próféta fájdalommal kiált fel: „Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna?” – Mintha csak azt mondaná: miért nem vetted el inkább a szabadságunkat, hiszen újra meg újra csak azt látjuk, hogy alkalmatlanok vagyunk annak helyes használatára.
Kezdődik egy új egyházi év. A liturgikus ünneplés arra késztet bennünket, hogy életünket átgondoljuk, annak megújítására törekedjünk, és újraélesszük szívünk istenvágyát. Persze, hétköznapjaink világa más tempót, más programokat kínál a karácsonyig tartó időszakra. Olyanokat, amelyben a vágyakozás a dolgok megszerzésére, az örömteli programok halmozására és az ajándékozás kényszerének leküzdésére, illetve az azáltal elérhető jobb pozíciók elérésére irányul. Az ünnep előtti hetekben az örök szépség számtalan méltó vagy méltatlan tükördíszlete között bolyongunk. Persze, nem kell fanyalognunk emiatt, hiszen a világ fiainak is szükségük van játékszerre. Sőt, ki tagadná, hogy egy szép fényfüzér látványa a mi szívünket is megmelengetheti?
Nem menekülünk ki a világból. Csak szeretnénk megtanulni, hogyan kell úgy élnünk itt a földön, „hogy az égieket szeressük, és az örökkévalókhoz ragaszkodjunk” – amint az áldozás utáni könyörgésben mondjuk. Hogyan találjunk rá arra az Úrra, akinek színe előtt – ha leszáll az égből, széttépvén az egeket – a hegyek is megolvadnak? Hol keressük azt az Istent, aki elébe siet mindazoknak, akik az igazsághoz szabják tetteiket, és útjaikon járva rá emlékeznek? (lásd: Izajás) Az adventi készület éppen annak az évenkénti meghirdetése, hogy ez az Isten nem távoli, és hogy úton van felénk. Jön, és érkezése feltartóztathatatlan. Lilában, virágtalanul és visszafogottan ünneplünk. Most minden a figyelmesség ébresztését szolgálja. Mi pedig megpróbáljuk újra komolyan átgondolni és újra komolyan kimondani azt, amit ő már ezerszer és ezerszer meghirdetett: hogy mi az ő népe vagyunk, és hogy hozzá tartozunk.
