Ne rejtőzködjetek, bátran és merészen teljesítsétek küldetéseteket!

Kedves testvéreim!
Isten hozott benneteket, akik részt vesztek A Világiak, a Család és az Élet Kongregációjának ezen az első plenáris ülésén. Köszönöm Farrell bíborosnak a hozzám intézett kedves szavait.
Ezen a találkozón néhány pontba szedem mindazt, amin szeretnék elgondolkodni veletek, anélkül hogy érdemben belemerülnék azokba a speciális kérdéskörökbe, amelyekkel foglalkoztok. Inkább néhány alapvető attitűdöt igyekszem felmutatni, amely ösztönzést adhat a munkátokhoz az elkövetkező években. Mind­egyik pontnál egy képet fogok használni, amely, remélem, segít majd nektek.
Az első pont a szerepetek tagokként és tanácsadókként. Azt a képet javaslom, hogy érezzetek az Egyház szívével. Ez tehát a világi hívők jövője: az Egyház szívével érezni.
Mindannyian arra kaptatok meghívást, hogy együttműködjetek a Szentszékkel, hogy segítsétek ennek az új dikasz­tériumnak a munkáját, amely alig két éve kezdte meg a tevékenységét, s a Világiak Pápai Tanácsa és A Család Pápai Tanácsa örökségét viszi tovább. Mindannyian együtt, papok, szerzetesek, világi hívők egymás mellett álltok, hogy az egyetemes Egyházat szolgáljátok azzal, hogy a világiakat, a családokat, az életet pártoljátok, támogatjátok. Elengedhetetlen tehát, hogy mindannyian magatokévá tegyétek az Egyház szívét. Magatokévá tenni az Egyház szívét. Ehhez erőfeszítést kell tenni, hogy kilépjetek önmagatokból, és egy új, néhányatok számára talán szokatlan perspektívába helyezkedjetek.
Először is arról van szó, hogy a helyi perspektívából át kell lépni az egyetemes perspektívába: az Egyház nem azonos azzal az egyházmegyével, ahonnan jövök, vagy azzal az egyházi mozgalommal, amelyhez tartozom, vagy azzal a teológiai iskolával,
spirituális hagyománnyal, amelyben felnőttem. Kis bezárkózások ezek, ehhez szoktunk hozzá. Az Egyház katolikus, egyetemes és sokkal tágasabb ennél, nagyobb lélegzetű, vagyis „nagylelkű” az én egyéni nézőpontomhoz képest. „Az Egyház szívével érezni” azt jelenti tehát, hogy katolikus, egyetemes módon érezni, egészében tekinteni az Egyházra és a világra, nem pedig csak egy részét nézni.
Mindemellett erőfeszítést kell tenni azért, hogy távolabb lépjünk, mint a saját, speciális kompetenciáink – teológus, tanár, orvos, előadó, lelkipásztori nevelő és így tovább –, és belépjünk az anya Egyház perspektívájába. Az Egyház anya. Ti is tehát mint tagok és tanácsadók, azzal együtt, hogy éltek az évek során felhalmozott tudással és tapasztalattal, arra kaptatok meghívást, hogy tegyetek egy lépést előre, és egy lelkipásztori terv, egy kihívás, egy probléma előtt állva tegyétek fel magatoknak a kérdést: hogyan látja ezt a helyzetet az anya Egyház? Hogyan érzi? Ha így tesztek, azzal segítitek a dikasztériumot, mert hangot tudtok adni az Egyháznak, mivel személyes gondolkodásmódotokat, érzésvilágotokat már megtisztítottátok, egészen odáig, hogy teljesen egyházivá vált.
Megpróbálom felsorolni ennek az egyházi érzésvilágnak néhány jellemzőjét. Az Egyház, igazi anyaként, legfőképpen arra vágyik, hogy egyetértés legyen a gyermekei között, és nem kivételező, nem részrehajló. Számotokra is fontos ezért, hogy mindig pozitív modelleket mutassatok a világi hívők, papok és szerzetesek, a lelkipásztorok és a hívek, az egyházmegyei és a plébániai szervezetek, világi mozgalmak és szervezetek, fiatalok és idősek együttműködésére, elkerülve a meddő szembenállást és ellenkezést, mindig a testvéri együttműködésre buzdítva mindenkit, az egyetlen család, az Egyház java érdekében. Az Egyház, mint minden anya, ezenkívül vágyik arra, hogy gyermekei úgy nőjenek fel, hogy önállóvá, kreatívvá és vállalkozó kedvűvé váljanak,
ne maradjanak infantilisek. Ugyan­így segíteni kell minden világi hívőt, az Egyház gyermekeit a növekedésben, a felnőtté válásban, hogy legyőzzék magukban az ellenállást és a félelmeket, ne rejtőzködjenek, talentumaikat bátran és merészen állítsák az új küldetések szolgálatába a társadalomban, a kultúrában,
a politikában, félelmek és komplexusok nélkül nézzenek szembe a mai világ által támasztott kihívásokkal. Az Egyház igaz anyaként képes őrizni a család történetét, élő hagyományait. Számotokra ez azt jelenti, hogy egyben tudjátok tartani a múltat – mindazt, ami jó volt a két pápai tanácsban, a világiakéban és a családéban – a jelennel, vagyis az aktuális kihívásokkal, és a jövővel. Az Egyház emlékezettel és reménnyel éli meg a jelent – múlt és jövő: emlékezet és remény, ennek feszültségében él az Egyház –, mindig Isten országának magvait veti el, nem az azonnali sikert akarja kikövetelni.
Második pont. Ülésetek a világi hívők képzésének témájával foglalkozik, amelynek célja identitásuk és a világban való küldetésük megerősítése. Itt a testvéri tekintet képét szeretném használni.
Ti nem szociális mérnökök vagy egyházi mérnökök vagytok, akik az egész világon alkalmazható stratégiákat dolgoznak ki, hogy elterjesszenek a világi hívők között egyfajta vallásos ideológiát. Ti arra kaptatok meghívást, hogy hittestvérekként gondolkodjatok és cselekedjetek, emlékezve arra, hogy a hit mindig az élő Istennel való személyes találkozásból fakad, és az Egyház szentségeiből merít táplálékot. Minden keresztény nevelésnek az Istennel és a szentségi élettel való találkozásnak erre az alapvető tapasztalatára kell épülnie.
Hitbeli testvérként azt is tudjátok, hogy a nevelés nem összpontosulhat pusztán a cselekvésre: napjainkban minden eddiginél fontosabb arra tanítani a gyerekeket, a serdülőket, a fiatalokat, a házaspárokat, hogy éljenek imádságos életet, mindennapi, családias párbeszédben éljenek Istennel. Ebből a célból nem szabad félni attól, hogy magukra a világi hívekre bízzuk, kísérjenek más világi hívőket a lelki életben. Erre a pontra még visszatérek.
Testvérként tekintve a világban szétszórtan élő világi hívők sokaságára, jobban megértitek, feladatotok elsősorban nem az, hogy olyan kezdeményezéseket indítsatok el, amelyek az egyházi struktúrákba és programokba akarják beilleszteni a világi hívőket, hanem az, hogy növeljétek bennük annak tudatát, hogy ők Krisztus tanúságtevői a magánéletben és a társadalmi életben; mondhatnám úgy is, hogy Krisztus jelenlé-
tének látható jelei minden környezetben. Ennek alapjában a keresztség áll. Vagyis ennek a dikasztériumnak, amelynek tagjai vagytok, mindenekelőtt segítenie kellene Krisztus sok tanítványát abban, hogy a hétköznapokban összhangban éljenek a keresztségi kegyelemmel, amit megkaptak. Sok olyan világi hívő van a világban, aki alázatosan és egyszerűen éli meg a hitét, és ezzel nagy fényességgé válik azok számára, akik a közelében élnek.
Hogy elkerüljük annak a veszélyét, hogy túlságosan távolságtartó, élettelen módon tekintsünk a valóságra, arra hívlak benneteket, hogy gondoljatok mindig a kihívásokra, nehézségekre, amelyekkel ti magatok is találkoztok, amikor igyekeztek keresztényként élni a családotokban, a munkátokban, a városnegyedben, ahol laktok. Ha a saját tapasztalatotokból, a saját nehézségeitekből indultok ki, jobban megértitek majd az egész földön élő világi hívők mindennapos erőfeszítéseit, akik gyakran megnövekedett nehézségek között élnek a szegénység, a társadalmi bizonytalanság, a vallásüldözés, a keresztényellenes ideológiát hirdető propaganda miatt.
Igyekezzetek azonosulni azokkal a keresztényekkel, akik más tapasztalatokat élnek meg, mint ti: akik nem tartoznak semmiféle egyházi valósághoz; akik a föld legtávolabbi szegleteiben élnek, és kevés lehetőségük van a képzésre, az emberi, lelki növekedésre; akik kisebbségben vannak országukban és egy sokvallású környezetben élnek; akiknek hite egyedül a népi vallásosságból táplálkozik; akiket csak a családban megélt imádság evangelizál.
Ha tekinteteteket kitágítjátok minden hittestvéretek, minden társadalmi csoport, a világ minden régiója felé, az segít, hogy kreatív és realista módon gondolkodjatok arról, hogyan támogathatja a di­kasz­térium az egyházakat abban, hogy a megkereszteltek örömben, meggyőződéssel és hűségesen éljék meg Krisztushoz tartozásukat, missziós tanítvánnyá váljanak, vállaljanak szerepet az élet védelmében, a helyes gondolkodás, az igazságosság, a béke, a szabadság védelmében, a népek és a kultúrák közötti egészséges együttélés előmozdításában.
Az anya Egyház szívével érezni és testvéri tekintettel nézni. Ezt a két képet hagyom nektek, és remélem, segítenek abban, hogy elgondolkodjatok az előttetek álló úton. Két kép, amely a tekintetet Máriára irányítja, aki tökéletesen megszemélyesíti az anya Egyházat, és aki Fia minden tanítványának azt tanítja, hogy testvérként éljen. Az imádkozó Szűzanya ikonja, aki a Szentlelket várja: az Anya, aki segít, hogy testvérként éljünk.
Mielőtt befejezném, szeretnék két olyan dologra rátérni, amelyek együtt járnak mind­ezzel. Először is annak veszélyére, hogy klerikalizáljuk a világiakat. Ti világiak vagytok (a kongregáció tagjai), nektek a világiakkal kell dolgoznotok, ne klerikalizáljátok a világiakat! A másik egyházmegyémben (Buenos Aires-i) sokszor megtörtént, hogy eljött hozzám egy plébános, és azt mondta: „Van nálunk egy csodálatos világi hívő, mindent el tud végezni, mindent. Megtegyük diakónusnak?” Ezt a jelenséget látom a diakónusokban is: állandó diakónusok lesznek, és ahelyett, hogy a szolgálatról gondoskodnának az egyházmegyében, azonnal az oltár felé tekintenek, és végül hiányos papokká válnak, félúton megrekedt papokká. Én azt tanácsolom a püspököknek: Távolítsátok el a diakónusokat az oltártól, menjenek szolgálatba. Ők a szolgálatról gondoskodnak, nem pedig elsőrendű ministránsok vagy másodrendű papok. A klerikalizáció kérdése fontos kérdés.
A másik dolog, ami eszembe jutott, ez: dikasz­té­riu­motok, egy nem könnyű küzdelem után – jól tudja ezt a prefektus – abban a kegyelmi állapotban van, hogy van két női titkárhelyettese, fölvett két nőt az intézménybe. Kevés a kettő! Tovább kell mennünk, több nőt kell tennünk a tanácsadó testületekbe, a vezetésbe is, nem kell félni ettől. És mindig szem előtt tartani a valóságot: a nőknek nem csak a funkcionalitás miatt van helye az Egyházban. Igen, persze, lehetnek egy dikasz­té­rium vezetői is. A Gazdasági Dikasztérium vezetőjének kinevezésekor a napokban a végső listán két nő is szerepelt: ők is lehettek volna a dikasztérium vezetői. Ezt jelenti a funkcionalitás. De nagyon fontos a nők által adott tanács. Az egyik női titkárhelyettesetek a püspöki konferenciák elnökeinek a szexuális visszaélésekről rendezett találkozóján februárban más hangon beszélt, másfajta gondolkodásmódot, más látásmódot mutatott nekünk. És ezzel gazdagított. Kellenek helyek a vezetésben, a tanácsadásban, de ne érjen véget a dolog a funkcionalitásban. Ezzel még nem foglalkoztunk eleget. Az egyházi szervezetben, az Egyházban a nők szerepe túllép ezen, és nekünk ezen a „túl”-on kell dolgoznunk, mert a nő az anya Egyház képe, mert az Egyház nő. Nem il Chiesa, hanem la Chiesa (az olaszban nőnemű szó, nőnemű névelővel – a szerk.) Az Egyház anya. Az Egyház képes előrehaladni ennek valóságában, és a nőnek más funkciója van. A munkájának nem funkcionális jellegűnek kell lennie, hanem túlhaladnia ezen. A nőben benne van a máriás alapelv; egy nő az Egyházban az Egyház mint jegyes és a Szűzanya képe.
Ezt a két dolgot szeretném: ne klerikalizáljátok a világi hívőket és nyissátok meg ezt az új látóhatárt, hogy megértsétek, mit jelent a nő az Egyházban.
Mária segítségét és védelmét kérem számotokra. Köszönöm a szolgálatotokat, hogy elfogadtátok ezt a szolgálatot, és kívánom, hogy a Szentszékkel való együttműködésetek, a pápa szolgálatát segítve, személyes növekedés forrása legyen számotokra, és legyen nagyon termékeny az egyetemes Egyház számára. Szívbéli áldásomat adom rátok, és kérem értem való imáitokat. Ne feledkezzetek meg róla. Köszönöm.

Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatikáni Sajtóközpont

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..