Belépéskor darástészta illata szállt föl a tésztapárával. S már tudtam, bizonyára lecsó lesz hozzá. Nekünk (két testvéremmel) olyan természetes összeállítás volt. Az emlékezés ínyemre hozza az akkori ízeket. Nagyanyám a vékony szerb ágon hozta az osztrák és német családba ezt az ételt, a magyar konyha nemigen ismeri. Mint ahogy a sültpaprikát sem: a platnin megforgatott zöldpaprika ecetes-cukros-olajos lébe kerül, s miután jól átjárta, a paprika megfeketedett külső hártyája leválik, s ott marad ez a rendkívüli finomság. Akár a darástésztás lecsóhoz is fogyasztható!
A Szentírás nem tesz említést Szent Annáról, Szűz Mária szüleiről. Anna életét későbbi források, Jakab II. századi protoevangéliuma, illetve Máté V. századi apokrif evangéliuma tárja elénk. Innen kapunk tudósítást férjéről, Joachimról is. Európában a XIII–XIV. században terjedt el a tisztelete, amikor is az emberek érdeklődni kezdtek „Jézus emberi mivolta, szülőföldje és rokonsága iránt” – olvashatjuk a Szent Annát és családját ábrázoló számos szép képzőművészeti alkotást bemutató kiállítás szövegtablóin. A nyugati egyházban Szent Anna tiszteletét VI. Orbán pápa hirdette ki 1378-ban. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a kultusz központja a bécsi Szent Anna-templom volt. Lipót császár és felesége, Eleonóra hosszú ideje várt fiú örököst, s mivel az Anna napján született, megalapították 1694-ben az Anna-társulatot. Ennek emlékét őrzi a templom. A források szerint Anna és férje hiába várt gyermekáldásra. Illyés András följegyzése szerint: „Szent Joachimnak, ki Názáretben lakik vala, volt felesége. Búval és bánattal éltek, mivel annyi ideig egymással lakván, nem lészen vala gyermekek… Kevés idő múlva megjelenék néki az Isten angyala, és megvigasztalá őtet, mondván néki: meghallgattattak a te imádságaid és a te alamizsnáid a fölséges Istennek itílőszékébe bémutatódtak. És meg vagyon néked engedve az Istentől, hogy Anna, a te feleséged méhében fogadjon és egy leányzót szüljön, kit Máriának kell híni.”
Esténként ült az ágya szélén, fájós ízületeit bekente sósborszesszel, bevett egy isztopirint (az aszpirin nevet is elsodorta a szocializmus), soha másféle gyógyszert nem szedett, aztán ült még egy ideig az ágya szélén, szépen, csöndben, valahogy összetett kézzel – ezt sem felejthetem.
Hazánkban – tudósít a kiállítás anyaga – bizánci közvetítéssel már az Árpád-korban megjelent Szent Anna tisztelete. „Velemér, Marosszentanna, Bántornya, Kiszombor, Hetvehely és Csaroda középkori templomaiban találkozunk legkorábbi magyarországi ábrázolásával.” Legendáit több kódexünk is megörökítette. Talán nem mindenki előtt ismert, hogy magyar területen „Nagyboldogasszonyban eredetileg Szent Annát, Szűz Mária Kisasszony legendás édesanyját tisztelték elődeink. Innen ered Szűz Mária születésének, Kisboldogasszony ünnepének neve.”
Nagymama nagyszerű történész volt – a maga polgári iskolai végzettségével, zongoratudásával. Ó, micsoda különleges alkalom volt, amikor az egyik nyomorult családhoz – hozzánk – menekítette veszendőre ítélt zongoráját egy másik nyomorult család. Mert bár így-úgy a történelem nyikorgó, zörgő, rázós szekere, a billentyűket, a hangszert, a hangzást, az élet dallamát fenn kellett tartani. Még a zongoralábak alá helyezett üvegtálkákra is emlékszem, hogy a kicsiny rézkerekek ne hagyjanak nyomot a parkettán. (Ugyan hová tűnt akkor már a parketta? Éppen egy tapasztott padlójú házban éltünk.) S nagyanyám – ilyenkor mindig levette maga elől a kötényét – rákezdett egy Chopin-balladára. Párizsban – talán két-három esztendeje – megálltam az egyik tér sarkán, annál az épületnél, ahol 1849-ben Chopin elhunyt. S ezt a balladát hallottam, nem a zseniális, anynyira szeretett Cziffra György vagy másvalaki, hanem a nagyanyám visszatartott, megbillenő, máskor kissé megfutott előadásában.
De nagymama nem ezért volt nagyszerű történész. Érettségi a ferences gimnáziumban, majd felvételi, az elérhető legtöbb pont húsz, aztán várakozás, érkezik a hivatalos levél, nagyalakú, s akkor már tudtam, semmi. A postás késő délelőtt ért hozzánk, már éppen ebédhez készülődtünk (tésztagőz, talán akkor is lecsóval vagy töltött karalábé), a levél fölszakadt, iratok visszaküldve – húsz ponttal, helyhiány miatt elutasítva. Nagyanyám látta arcomon az elkeseredést, mindjárt kiömlik a sírás, ő azonban tartotta magát vékony szálon erős, szerb természetével (ma is ezt az erőt keresem nehéz helyzetekben). Tudtuk, nem a helyhiány, hanem az egyházi iskola…
Nagyanyám végre megszólalt, föltűzött haja alól: – Most ők az urak! De mire odakerülsz (nem tudom, pontosan, mire gondolt), ezek már nem lesznek sehol. Örülni fogsz, hogy oda jártál.
A ferenceseknek örültem én akkor is, hogyne örültem volna, már csak a barátságok okán is (ezek máig tartanak), olyat is tanultunk, amiről más érettségizők még csak nem is hallottak, a felvételin fújtam a fasizmus dimitrovi meghatározását (Szántó Konrád atya szavai: ha dialógust kívánsz kezdeni eszmei ellenfeleddel, az ő nézeteit legalább anynyira ismerned kell, mint a magadét!), felmondtam a forradalmi válsághelyzet pontos marxista diagnózisát, de amikor az egyházi iskolából érkezetteknek összeállított különbizottság párttitkár elnöke egyszer csak azt mondta: Jézus Krisztusnak, aki olyan következetlen ember volt, hogyan hiheti a tanait… no, ekkor azt mondtam: ebből elég!
Húsz pont, persze hogy nem vettek föl. Több pontot csak rajzolni lehetett volna. És a következő évben, majd utána is: megint az a nyomorult húsz pont… és nem vettek föl.
Nagyanyám irtózott az utazástól: rosszullét környékezte a legrövidebb út alatt is. Nem tudtam, azon a napon miért nem látom a konyhában, vagy annyira el voltam foglalva a magam keserűségével, vagy éppen lázadó éveimmel, hogy nem figyeltem oda – nagyanyám (hányinger, rosszullét nem számított) elutazott a városba, az egyetemre, mondanák meg, mit vétett ez a gyerek (ez voltam én, „gyerekem”, mindig így szólított nagymama). B. B., nevezzük így az „egyetem urát” (s ez javára legyen írva), elővette a felvételi lapot, s nagyanyám elé mutatta: átlósan, a bal fölső sarokból indulva a jobb alsó széle felé, vörös csík szelte át a papirost, mellé vastagon írva: antimaterialista, klerikális beállítottságú.
Nagyanyám akkor nem mondta el látogatását, csak olyan megnyugodott mosoly ült az arcán – úgy estefelé. Én meg (mit tagadjam?) dühös voltam! Hiába minden, mégsem vesznek föl. Ma már értem azt a mosolyt. Azt jelentette: „Drága gyerekem, még ők is hívő embernek tartanak!” Ízületeit bekente sósborszeszes borogatással, s nemsokára már mindketten aludtunk.
Szent Anna alakjához a nép hitében több szokás és hagyomány kapcsolódik. A kender nyűvését ezen a napon kezdték, miután Anna halálának napján „szakad meg a töve”. De ezen a napon szedték az úgynevezett annababot is. Július 26-án a második vetésű búzának szánt magot a pap szentelt vízzel meghintette, „miközben a jelenlévők imádkoztak, majd vetésnél, a megüresedett zsákokat feldobálva kérlelték Istent, hogy olyan nagyra növessze a gabonát”.
Pironkodom. Hány éve? Negyven-negyvenöt? Sokféle elégedetlenség, sokféle lázadás. A férfikorba áttérés erős biológiai földrengéseit hordoztam magamban. Moziba készültem, annak a kornak (mai kifejezéssel) egyik ikonfilmjét vetítették: Nagyítás. És persze egy lány is volt a dologban.
Nagyanyám állt a konyhában (hol másutt? – és tésztagőz, délelőtt rétestésztát nyújtott, tűzhely, lábasok, de most mindezt fölcserélte apró mintás, valami selyemféle, valami más világból való, egyetlen ruhájával), rám nézett (mama, itt van az a nézés, nem múlt el), s vékony, kemény természetével azt mondta: – Nagypénteken, moziba?!
De lázadtam. Elmentem. S nem győztem. Mára megöregedtem – mama, évtizedek óta nem voltam moziban nagyhéten, a televíziót se kapcsolom be nagypénteken. A Veszprémi főegyházmegye területén jó néhány, Szent Anna-titulusú templomot és kápolnát találunk.
A veszprémi Szent Anna-kápolna a város legrégebbi, eredeti állapotában fennmaradt temploma barokk stílusban épült 1724-ben. A főoltár képén Szent Anna olvasni tanítja Máriát, Joachim a háttérből figyeli őket. Pápán az alsóvárosi templomot szentelték a legismertebb nagymama tiszteletére, Lesencetomajon Padányi Bíró Márton püspök szentelt Anna tiszteletére templomot, ugyancsak a barokk korban, 1754-ben. A badacsonyi, szőlőhegyi Szent Anna-kápolna építését Horváth Zsigmond földbirtokos kezdeményezte 1789-ben. Az ő nevéhez fűződik az 1825-ben első alkalommal megrendezett Anna-bál. Horváth Anna férje egyébként az a Kiss Ernő volt, akinek nevét az aradi vértanúk között soroljuk föl. A kápolna kriptájában a Kisfaludy- és az Ányos-család tagjai nyugszanak. A borszörcsöki Szent Anna-templom építéséhez kapcsolódik, hogy a hívek a pozsonyi országgyűlésnek helyt adó épület bejáratánál kalapoztak a kijövő képviselőktől a templom javára. A kallósdi Szent Anna-templomot mindenképpen érdemes megtekinteni. Az Árpád-kori kerektemplomok egyik kiemelkedő képviselője, de eredetileg Szent Miklós-templom, a török utáni időktől viseli Anna nevét.
Teszek-veszek, egyedül itt a domboldali tanyán. Nemrég érkeztem meg Veszprémből, Szent Anna napja van, a nagymamák ünnepe, estefelé talán még lemegyek és úszom egyet a tóban. Közben azon kapom magam, tésztavizet teszek föl és darát pirítok. S hozzá lecsót dinsztelek.
Nagymama…
