Nagy teológus szerény küzdelme

Nem történtek benne nagy események, igyekeztem napról-napra teljesíteni kötelességemet. Életemben nem történt semmiféle látványos esemény. Úgy gondolom, hogy éppen ez a normális keresztény élet – és ilyesféle volt az enyém is. Nem volt különleges betegségem, túléltem két világháborút, és szinte szégyen, hogy nem esett semmi bajom, holott Németországban éltem és nem Svájcban. Sohasem kellett éheznem. Tavaly magánkihallgatáson voltam II. János Pál pápánál. Ismertem őt még krakkói érsek korából. Megkérdezte: „Hogy van?” Azt feleltem: „Nyugalmazott tanár vagyok, Münchenben élek és várom a halálomat.” Kissé talán meglepődött a válaszomon, de hát ez az igazság. Így tehát csak azt mondhatom: ragadd meg az adott pillanatot, és igyekezz megtenni azt, ami éppen a kötelességed! Ugyanakkor pedig élj mindig abban az örökké új misztériumban, akit Istennek hívunk! Ő nemcsak kormányoz és él, hanem hihetetlen jóságában egész személyes módon érintkezik veled. Tekints a megfeszített Jézusra: csakis ő adhat erőt, hogy viseld az életet úgy, ahogy van!”

Aki ilyen megkapó szerénységgel foglalta össze az életét, annak pályafutása valóban nem is látványos eseményekben, hanem szellemiekben volt rendkívül gazdag. Karl Rahner 1904-től 1984-ig tartó földi életében két igazán meghatározó esemény történt: 1922-ben a Jézus Társasága (a jezsuita rend) tagja lett. 1962-ben pedig König bíboros meghívására a II. vatikáni zsinat egyik vezető teológusává vált. Életműve már akkor is hatalmas volt. A zsinat szellemének egyik alakítója lett. „Egy kezdet kezdetét” élte meg benne, az egyház új tavaszát.
Mintegy négyezer kisebb-nagyobb írásából (könyveiből és tanulmányaiból) csupán tízkötetnyi jelent meg magyarul, köztük A hit alapjai című összegző műve. Világszerte pedig ő az egyik legtöbbet olvasott és idézett teológusok egyike ma is.

Andreas Batlogg müncheni jezsuita Rahner „pozitív teológiáját” úgy jellemzi, hogy még az Istentől elfordult világban is vallotta Isten jelenlétét, a „rejtett kereszténységet”. Sokan félreértették ezt, pedig „anonim kereszténység” fogalma lényegében nem volt más, mint Isten egyetemes üdvözítő szándékának kifejezése.

Rahner antropocentrikus (emberközpontú) teológiáját vallomásából érthetjük meg: „Azt hiszem, a legsúlyosabb korprobléma ez: a mai ember egész különleges módon feledkezik meg az Istenről. Nem azt mondom, hogy nem esik szó Istenről, sem azt, hogy ne jelennék meg róla számos bölcseleti és teológiai könyv. De azt hiszem, igen kevés ember vet számot azzal, hogy nem Isten van őérte, hanem ő van az Istenért. Igaz: napjaink teológiai vitáiban én is mindig az „antropocentrikus” irányzatot képviselem a teológusok között. De olyan értelemben, hogy mindig azt hangsúlyozom: Isten a legfontosabb. Mi azért vagyunk, hogy szeressük őt. Azért vagyunk, hogy saját magunkról is megfeledkezve imádjuk, érte éljünk, merüljünk el Isten felfoghatatlan végtelenségében. Nem vitás: egy teológusnak az a kötelessége, hogy megmondja: az embernek Isten felé kell irányítani életét. El kell feledkeznünk önmagunkról – Istenért. Ilyen értelemben senki sem lehet eléggé antropocentrikus teológus… Ez a mai első számú alapprobléma.”
A nagy teológus tehát igen közel volt a modern korproblémákhoz. Teológiai írások című sorozatában a tizennegyedik kötet például ezt a kérdést vetette fel: miért engedi meg Isten, hogy szenvedjünk? A végén bevallotta, hogy „nem értjük a szenvedés értelmét, és nem tudjuk kiküszöbölni kegyes szavakkal. Egyedül csak azt a választ adhatjuk, hogy Isten maga is felfoghatatlan.”

Az 1984. április 4-re szóló gyászjelentésén ez állt: „Az ember vágyakozva várja, hogy a szeretett Isten személyes, egyedülálló és boldogító közelségébe kerüljön. Add meg, Uram, amit úgy szomjazom!” Ő, aki minden kérdést visszavezetett Isten misztériumára, hazatért hozzá. Nagy szellemi hagyatéka az egyház kincse.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.