Nagy Gáspár üzenete

Az ünnepségre abból az alkalomból került sor, hogy a helyi temetőben Veres András püspök felszentelte a költő sírkövét. A megemlékezés a kultúrház kertjében folytatódott, ahol neves művészek idézték fel költő barátjuk alakját. A műsort Juhász Judit, a Magyar Katolikus Rádió igazgatója vezette. Átadták a szombathelyi Életünk című folyóirat Nagy Gáspár-díját is, melyet idén Czakó Gábor író kapott. A jelen lévő alkotók közül Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerzővel beszélgettem.

– Mély emberi kapcsolat fűzött Nagy Gáspárhoz – kezdte első válaszát. – Egy pillanat alatt váltam a barátjává, amikor sok évvel ezelőtt megismerkedtünk egy balatonszárszói rendezvényen, amely a híres szárszói találkozókat elevenítette fel. Én a magyarságról és a hitről vallottam. Akkor még lázadóbb időszakomat éltem, ezért Nagy Gáspár kétsoros versével zártam mondandómat: „Gyanús vagyok, gyanús nagyon, / hogy még nem ütöttek agyon!” Akkor előttem termett Nagy Gáspár és azt mondta: „E sorokat én írtam.”
Attól a pillanattól olyan lett számomra, mintha csak neki köszönhettem volna, hogy vokális zenével is foglalkozom.

Valóban, zeneszerzőként is meghitt viszonyba került a költészetével…
– Összesen hatvannyolc versét zenésítettem meg. Legutóbb az Október végi tiszta lángok című alkotását, amely 1956-ról szól, és a kérésemre írta. Rekviem készült belőle, hét tételben. Október tizedikén lesz a bemutatója a Művészetek Palotájában, Kocsis Zoltán karmesteri vezényletével, élő televíziós közvetítéssel.

Mit érez legfontosabbnak a költő személyiségéből?
– Kodály Zoltánhoz hasonlóan, Nagy Gáspárban is teljesen ötvöződött a honszerelem és az istenhit. Számára a nemzet szeretete létezési forma volt, nem holmi közhely. Már fiatalon mentes volt minden lényegtelentől, és ez nagyon ritka. Nem szerette a harsogást. Van egy egysoros verse, amely úgy szól: „Ne kiabálj! Az utókor nem süket.”
E földi világban senkit sem felejtenek csak úgy itt. Életünknek célja van, méghozzá az, hogy lehetőségeinkhez mérten valami többletet adjunk. Napjainkban az erkölcs, az igazmondás nagyon mélyre süllyedt. A művész feladata nem a tetszelgés, a szórakoztatás, hanem a vigasztalás, a felemelés. Ezt az igazságot Nagy Gáspártól tanulhattam meg legjobban.

A most felszentelt sírkövön egy fiatalkori versének záró sorai olvashatók: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / abból a jászolból való!” Nagy Gáspár költészete Önnek is reményt hirdet?
– Minden olyan embernek reményt sugároz, aki az élet felületen túli megoldását keresi. Azt is hirdeti, hogy válnunk kell valakivé – és ez nagyon nehéz, mert valakinek csak látszani sokkal könnyebb, mint valakinek lenni. Bölcsnek lenni önmagában kevés, a valódi kérdés ugyanis az, hogy mihez kezdünk a bölcsességünkkel.
Nagy Gáspár szüntelenül szólongatta a neki ártók lelkiismeretét. Hiszen életének egyik legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy hajlíthatatlanul szembefordult minden jellemtelenséggel. Ezért áldjuk, és ezt szeretjük benne továbbra is.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .