Az ünnepségre abból az alkalomból került sor, hogy a helyi temetőben Veres András püspök felszentelte a költő sírkövét. A megemlékezés a kultúrház kertjében folytatódott, ahol neves művészek idézték fel költő barátjuk alakját. A műsort Juhász Judit, a Magyar Katolikus Rádió igazgatója vezette. Átadták a szombathelyi Életünk című folyóirat Nagy Gáspár-díját is, melyet idén Czakó Gábor író kapott. A jelen lévő alkotók közül Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerzővel beszélgettem.
– Mély emberi kapcsolat fűzött Nagy Gáspárhoz – kezdte első válaszát. – Egy pillanat alatt váltam a barátjává, amikor sok évvel ezelőtt megismerkedtünk egy balatonszárszói rendezvényen, amely a híres szárszói találkozókat elevenítette fel. Én a magyarságról és a hitről vallottam. Akkor még lázadóbb időszakomat éltem, ezért Nagy Gáspár kétsoros versével zártam mondandómat: „Gyanús vagyok, gyanús nagyon, / hogy még nem ütöttek agyon!” Akkor előttem termett Nagy Gáspár és azt mondta: „E sorokat én írtam.”
Attól a pillanattól olyan lett számomra, mintha csak neki köszönhettem volna, hogy vokális zenével is foglalkozom.
Valóban, zeneszerzőként is meghitt viszonyba került a költészetével…
– Összesen hatvannyolc versét zenésítettem meg. Legutóbb az Október végi tiszta lángok című alkotását, amely 1956-ról szól, és a kérésemre írta. Rekviem készült belőle, hét tételben. Október tizedikén lesz a bemutatója a Művészetek Palotájában, Kocsis Zoltán karmesteri vezényletével, élő televíziós közvetítéssel.
Mit érez legfontosabbnak a költő személyiségéből?
– Kodály Zoltánhoz hasonlóan, Nagy Gáspárban is teljesen ötvöződött a honszerelem és az istenhit. Számára a nemzet szeretete létezési forma volt, nem holmi közhely. Már fiatalon mentes volt minden lényegtelentől, és ez nagyon ritka. Nem szerette a harsogást. Van egy egysoros verse, amely úgy szól: „Ne kiabálj! Az utókor nem süket.”
E földi világban senkit sem felejtenek csak úgy itt. Életünknek célja van, méghozzá az, hogy lehetőségeinkhez mérten valami többletet adjunk. Napjainkban az erkölcs, az igazmondás nagyon mélyre süllyedt. A művész feladata nem a tetszelgés, a szórakoztatás, hanem a vigasztalás, a felemelés. Ezt az igazságot Nagy Gáspártól tanulhattam meg legjobban.
A most felszentelt sírkövön egy fiatalkori versének záró sorai olvashatók: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / abból a jászolból való!” Nagy Gáspár költészete Önnek is reményt hirdet?
– Minden olyan embernek reményt sugároz, aki az élet felületen túli megoldását keresi. Azt is hirdeti, hogy válnunk kell valakivé – és ez nagyon nehéz, mert valakinek csak látszani sokkal könnyebb, mint valakinek lenni. Bölcsnek lenni önmagában kevés, a valódi kérdés ugyanis az, hogy mihez kezdünk a bölcsességünkkel.
Nagy Gáspár szüntelenül szólongatta a neki ártók lelkiismeretét. Hiszen életének egyik legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy hajlíthatatlanul szembefordult minden jellemtelenséggel. Ezért áldjuk, és ezt szeretjük benne továbbra is.
