Múltidéző siklósi várséta
Fotó: Lőrincz Sándor

 

Friss szellő borzolja a hajunkat, miközben barátainkkal belefeledkezünk a látványba. Távlat és történelem viaskodik bennünk, míg kortyoljuk a feketét a vár északi teraszán. Több mint hétszáz év tör elő a magyar históriából, ám hogy annak minden részletét áttanulmányozzuk, nem elegendő egy-két óra, talán még egy nap sem. Különböző tematikájú állandó kiállítások sora parancsol megálljt, és hív múltidézésre, de a kortárs képzőművészet kavalkádja is megjelenik előttünk. A siklósi várban járunk.

A vártörténet szerint az erőd alapjait 1260 körül rakták le, és az első írásos emlék 1294-ből való. A több évszázad alatt számos család birtokolta. A Soklyósi család leszármazottai 1387-ig, kegyvesztettségükig éltek itt, majd a Kakas és a Pásztói család kezébe került e hatalmas birtok, ám csak rövid időre; már 1395 előtt a Nagy
Lajos király uralkodása idején feltűnt Garaiak szerezték meg a várat. Zsigmond király Garai Miklóst nádorrá nevezte ki. Megbízatása 1433-as haláláig tartott, s működése alatt a kastélyszárny gótikus ruhát öltött, miközben a vár védelmi rendszere is megújult. Az örökség fiára, Garai Lászlóra szállt, akinek katonái 1441-ben Bátaszék közelében vívták élet-halál harcukat Hunyadi János seregeivel, hiszen Garai uraság V. Lászlót támogatta, Hunyadi viszont Ulászló-párti volt. A csatát Garai elveszítette, így Hunyadi János megostromolta a várat, de nem tudta bevenni. 1447-ben Garai Lászlót kinevezték nádornak, s mivel fia, Jób utód nélkül halt meg, birtokai a király kezébe kerültek, aki a fiának, Corvin Jánosnak adományozta azokat a várral együtt. A herceg 1494-ben Bajnai Both Andrásnak, a később II. Ulászló király által szlavón bánná tett főúrnak adta el. 1507-ben azonban már Perényi Imre és családja birtokolta a várat. Második felesége az a Kanizsai Dorottya volt, aki eltemettette a mohácsi csatatéren elesett hősöket. A másfél száz éves török uralom idején a vár kisebb közigazgatási központként funkcionált, de fegyver- és élelmiszerraktárként is jó szolgálatot tett.
A siklósi vár I. Lipót király uralkodása idején szabadult fel. A harcokban jeleskedő volt császári tábornagy, az olasz származású Aeneas Sylvius Caprara gróf 1698-ban megkapta jutalmul, ám három évvel később, 1728-ban örökösei túladtak rajta. Batthyány Ádám gróf özvegye, Strattman Eleonóra lakóhelye lett, aki 96 200 forintért jutott hozzá a hatalmas ingatlanhoz. A Batthyány család a XVIII. században barokk stílusúvá építtette át a várkastélyt.
Az utolsó birtokos a Benyovszky család volt; azé a famíliáé lett az erődítmény, amelynek legismertebb tagja a hajdani gróf Benyovszky Móric világutazó, madagaszkári király volt. A leszármazottak 1929-ben műemlékké nyilváníttatták a siklósi várat, amelyet később a Honvéd Kincstár vásárolt meg. Egy ideig a lengyel katonák internálótábora volt, de néhány szövetséges pilótát is tartottak itt fogva.
1956-ban fogtak hozzá a felújításához, s a múzeum mellett étteremnek, szállodának is helyet adott az épület, ám a rendszerváltást követően kiköltöztették a turistaszállót. A vár hasznosítására a siklósi önkormányzat vállalkozott, hiszen a helyi döntéshozóknak minden vágya az volt, hogy élet költözzön az ódon, ám szerencsére jó állapotban fennmaradt falak közé. Állami támogatással és európai uniós pályázatokkal több ütemben valósult meg a teljes rekonstrukció, s nyerte el az épület mai, vendégmarasztaló képét. A siklósi várat a „kultúra bástyájaként” is emlegetik, mivel számos rendezvény impozáns helyszíne. Apródünnepre, történelmi korok fesztiváljára, várfesztiválra szólít a meghívó; ott­jártunkkor éppen a kaposvári Roxínház munkatársai építették a délutáni előadás díszleteit. Fekete István kedves figurája, Vuk, a pajkos rókafi története elevenedett meg.
Ám ami a várbörtönben várt ránk, az nem meseként marad meg az emlékezetünkben, ott ugyanis szinte életre kelnek a különféle kínzóeszközök. A középkorban és a kora újkorban alkalmazott kínzási és kivégzési módszerekről, többek között az akasztásról, a tüzes vassal sütögetésről, a kerékbetörésről kapunk képet, s az igencsak kicsi börtöncellák magányába is „beleszagolhatunk”. „Veres Kata az ördöggel cimborált. Boszorkányságért máglyahalálra ítélték” – olvasom a feliratot, de arról is tudomást szerezhetünk: Szabó Jani tyúkot lopott, ezért ötven botütésre ítélték.
Az interaktivitás – amely a mai múzeumokra, kiállítóhelyekre oly jellemző –, itt is szerephez jut, hiszen a fogva tartáshoz szükséges eszközöket saját felelősségre bárki kipróbálhatja. A nemeseknek fenntartott börtöncellákat is szemügyre vesszük. Ezek tágasabbak s valamivel kényelmesebbek voltak; normális fekhely és fűtés is dukált az ide kerülőknek. Már felfelé lépdelek a börtönből, világosságra és tiszta levegőre várva, amikor eszembe ötlik: a mai gazdasági bűnözők vajon meddig bírnák ebben a környezetben?
A lehangoló látványért kárpótol bennünket a szomszédban lévő, állandó kiállításként látogatható bormúzeum, a térség legkiválóbb borosgazdáinak kínálatával. Nemcsak a „palackba zárt napsugár” látványa hat ránk jótékonyan, hanem a vin­cel­lér­ke­déshez szükséges használati eszközök felvonultatása is. A borászat kellékei mellett nyomon követhetjük azt a folyamatot is, miként lesz a szőlőből jókedvre serkentő, nemes nedű, hiszen igaz a mondás: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk.
A földszinten még betérhetünk egy reneszánsz bútorkiállításra is, ahol a XVII–XVIII. századból való míves szekrények, asztalok, szépséges kárpitozású székek fogadnak bennünket, és a dús szövésű szőnyegeken is megakad a szemünk. Szívesen időznénk tovább az ódon enteriőrben – ahol a falra került Bogdány Jakab
Madarak című festménye –, de az eddig látottak csupán egy szűk kis szelete annak, ami vár még ránk.
Aki nem tudja, milyen a sásélű hegyes tőr és a lóra való pallos, a huszársodrony, a kanócos muskéta, az megtekintheti a déli szárny első emeleti középkori fegyver- és hadtörténeti kiállításán, melynek rendezői négy teremben mutatják be a Luxemburgi Zsigmond uralkodásától a Rákóczi-szabadságharcon át a XVIII. század elejéig használatos páncélokat, fegyvereket, sisakokat. Egyes sisakfajtákat – persze könnyű műanyagból, ám élethűen megformálva – magunk is felvehetünk. Csattognak a vakuk az alkalmi csatában, de nemcsak itt, hanem Kanizsai Dorottya nádorasszony imafülkéje előtt állva is. A vár egykori lakójának parányi, mintegy két négyzetméternyi területű, falba épített, lapos dongaboltozatú imafülkéje csak néhány éve került elő. A vár felújítási munkái során bukkantak rá. A rózsafüzér imádság egyes jeleneteit ábrázoló, figurális festménymaradványok láttán érzékelhetjük: a vár valódi ékszerdoboza lehetett ez a beimádkozott hely. Egyedülálló látványosság ejt rabul bennünket, hazánkban másutt ilyen típusú fülkére eddig még nem leltek a szakemberek.
Odébb profán kép fogad: egy elkülönülő szegletben fedeles árnyékszék, nyitott ajtóval. A látogatók egy kicsit somolyogva lépnek be, ritkán látnak ilyet. (Fokozható még az interaktivitás?)
Ezen a szinten található két siklósi kötődésű festőművész, Istókovits Kálmán és Simon Béla kiállítása, de a várvezető szerint másutt, a keleti szárnyban is vár ránk még időszaki képzőművészeti kiállítás. Maradjunk még a vártörténetnél! A második emeleten két terem ad képet azokról a hajdani vártulajdonos családokról, amelyeknek rövidebb-hosszabb ideig otthont adott Siklós. Címerek sorakoznak a falon, s leírások adnak segítséget a kronológiai bemutatáshoz. Nemcsak a vár makettje tekinthető meg itt, de a közeli, Európa Nostra-díjjal elismert Malkocs bej-dzsámié is. Beljebb fotók tucatjai sorjáznak – megjelenítve a siklósi vár XX. századi históriáját.
Az I. és II. világháborús kiállítás közelbe hozza a katonalétet, a barakkok világát, a harc hevét, a szerény tábori körülményeket – emléket állítva a hősöknek. Egy helyiségben a horvát és a szerb kisebbség életébe is bepillanthatunk, megismerve liturgikus tárgyaikat, színes szőtteseiket, nép- és vallási hagyományaikat, ám úgy tűnik, azon túl, hogy a rendelkezésükre bocsátották a bemutatótermet, különösebb szakmai segítséget nem kaptak a kollekció ízléses és szakszerű elhelyezéséhez. A jobbára internetről letöltött ismertetőket ragasztószalaggal rögzítették a meszelt falra. Nagy kár, hogy ilyen installáció fogadja a látogatókat, hiszen e vidéken szép számú horvát és szerb kisebbség él. Történelmük, kultúrájuk ilyen módon történő megjelenítése méltatlan hozzájuk.
A déli és a keleti szárny találkozásánál áll a gótikus és reneszánsz jegyeket őrző egyhajós várkápolna, amely nemcsak gróf Batthyány Kázmér, a második független magyar kormány külügyminisztere hamvait rejti. Itt nyugszik a vár utolsó ura, gróf Benyovszky Móric főispán is. Az írások szerint a XV–XVI. század fordulóján építették e visszafogottságában is elegáns kápolnát, ahol az istenkereső ember találkozik az emberkereső Istennel. Letelepszünk a padokra, hogy megpihenjünk és ráncba szedjük a gondolatainkat. A színes üvegablakok fény-árnyék-játékába feledkezem, s közben arra gondolok, az elmúlt századok során milyen lelki gyógyulások tanúi lehettek e falak. Kiről, s mikor hullott le az álarc, és hány fohász szállt az égbe a hűségért, a visszakapott egészségért, az elnyert békéért, a jövőért, a megmaradásért. Mint megtudtuk: e felszentelt kápolnában olykor egy-egy esküvőt is tartanak, de különböző művészeti eseményeknek is kedvelt helyszíne. Az egykori sekrestye kiállítóhely; egyházi kincsek láthatók itt szobrokkal, kelyhekkel, és egy kamarakiállítás is vár bennünket a függönyíves ablakokkal tagolt, hálóboltozatos szentélyben végződő várkápolna történetéről.
A vár keleti szárnyának földszintje a tárgyalkotó népművészet gondosan összeválogatott kollekciójának ad otthont, az első emelet időszaki kiállítások otthona. Jelenleg az idei Siklósi Szalon gazdag anyaga tekinthető meg – köztük olyan alkotókkal, mint Bráda Tibor, Ikafalvi Farkas Béla, Kádár János Miklós, Kő Pál, Trischler Ferenc. Szobor, kisplasztika, festmény és textília ad ízelítőt a kortárs képzőművészetből, de itt is üzen a múlt: az üvegpadló alatt a XV. századi járószintet tekinthetjük meg, szobamaradványokkal. A vetítőteremben pergő film mindent elmond, amit tudnunk kell a siklósi várról, de az északi szárny is felettébb beszédes: A Tenkes kapitánya panoptikum található itt – a hajdani népszerű, tizenhárom részes tévéfilmsorozat fontosabb szereplőivel. Az első magyar televíziós sorozatot – amely a Rákóczi-szabadságharc idején játszódik – több mint ötven éve, 1963-ban a somogyi születésű Örsi Ferenc forgatókönyve alapján Fejér Tamás rendezésében a siklósi várban és környékén forgatták, melyhez Vujicsics Tihamér komponált zenét. A főszereplő, Eke Máté, sokunk kedvence, Zenthe Ferenc volt, aki még életében Siklós díszpolgára lett. Talán emlékeznek arra a fürdős jelenetre, amikor a főhős iszapot hajít a labanc várparancsnok arcába. Valójában csokoládépuding volt ez, s éppen emiatt kellett jó párszor rögzítenie a stábnak e jelenetet. Az Eberstein Eckbert parancsnokot alakító színész, Ungváry László ugyanis sokáig nem tudta megállni, hogy bele ne nyaljon a feléje repülő édességbe.