Görögkatolikus lelkiség

Az egyetemes Egyházban korán kialakult a hitvallók tisztelete. Eleinte még nem is vált el a vértanúkétól: egyformán tisztelték azokat, akik az életüket odaadták a Krisztusban való hitükért, és azokat, akik sok szenvedés közepette, másként vallották meg őt, nem vértanúi halállal. Erről a „lelki vértanúságról” Alexandriai Szent Kelemen beszél először 178-ban. Ezzel kialakult a „hitvallók” kategóriája, amelybe beletartoznak azok is, akik aszkétaként, vezeklésben és folytonos imádságban vallották meg a hitüket.
Görögkatolikus Egyházunk énekesköny­vében – a többi mellett – a hitvalló főpap tiszteletére írt liturgikus szövegek is megtalálhatók, melyek között a legfontosabb a tropár. Érdekes, hogy ez a fő ének nem beszél a szenvedésről, az életnek sem vértanúi, sem más módon történő odaadásáról. A szent szövegek teljességéből azonban nem hiányzik ez sem. Elég csak a következő sztihira elejét felidézni: „Mint az apostolok utódját, a vértanúk hason­érdemű sorsosát, a remeték vetélytársát, dicsérve tisztelünk téged.” Ám a tropárban inkább a főpapi tanításról van szó. S ha meggondoljuk, a mindenkori főpapnak valóban ez a legfontosabb feladata.
Énekünk két nagy egységre oszlik, de nem egyenlő arányban. Az első részében túlsúlyt kap annak felsorolása, hogy miként adjuk meg a dicséretet a hitvalló szent főpapnak. A legelső hármas tulajdonság, amit elmondunk az „isteni ihletettségű” hitvallóról: „Mint az igazságnak barátját s a hitnek erősségét és a hitágazatok tanítóját ismerünk téged.” Íme, mindegyik kötődik a hithez, annak megvallásához! A szent szöveg így folytatódik: „Ki a vallásosság fenntartója, a tisztaság választott hajléka, kedvesen terjedő lelki illat, a szent tudományok kincses­háza és Krisztus egyházának egyik bajnoka és fenntartója voltál.” Burjánzanak a költői képek, de nem öncélúan, és nem is csak díszítőelemekként. Sokkal inkább azért, hogy a lényegre irányítsák a figyelmet: a hitvalló főpap „bajnok” lett, miközben eleget tett a hit megvallásában rá háruló nagy követelménynek. Részt vett mind a vallásosság, mind az Egyház fenntartásában. Ez volt a főpapi, püspöki feladata. S hogy ezt bajnokként tette? Ez az, amit Szent Pál apostol nemcsak önmagáról mond, hanem mindazokról is, akik a vértanúságot vagy a hitvalló életet választották és élték meg: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mind­azoknak, akik örömmel várják eljövete­lét” (2Tim 4,7–8).
Énekünk második része egészen rövid, csupán egyetlen közbenjáró kérést tartalmaz: „Kérünk téged, esedezzél a mi lelkünk üdvösségéért.” A vértanúk és hitvallók iránt megfogalmazott ősi hitet és bizalmat fejezi ki. Ugyanis az ősegyház felfogása szerint haláluk pillanatától kezdve lehet hozzájuk fordulni: közbenjárásuk azonnal hatásos, hiszen rögtön az örök boldogságba lépnek, s a megdicsőült Egyház tagjaiként imádkoznak a küzdő Egyház tagjaiért. Értünk is.