A kiállítás egy vonatkupéban „indul”, amelynek ablakát képernyő helyettesíti. Abban „szalad” a táj régi filmfelvételekről. Az asztalkán többek között Márai Sándor útlevelét és régi belépőjegyeket vehetünk szemügyre. A falakon Kosztolányi, Jókai, Szerb Antal, Márai, Ady és Karinthy úti élményei olvashatók.
A második terem közepén egy kút áll. Benne fénylik, hömpölyög a múlt, s időnként felszínre veti Balázs Béla egyik mondatát. Mellette kisvendéglő várja a betérőt. Fülhallgatón keresztül egy „canzone” szól. Az étel- és itallapon íróink leírásait olvashatjuk olasz ételekről és borokról.
A kiállítás egyik sarka az I. világháborút idézi fel. Lábunk alatt „hömpölyög” az Isonzó. A falakon pedig a futurizmus provokatív idézetei olvashatók, amelyek a háborúval egy időben bolygatták fel Olaszországot.
Mindezzel szemközt Márai önként vállalt száműzetésének emlékeit láthatjuk. Előttünk a Halotti beszéd gépelt kézirata, amelyet az író szeretett Itáliájában fogalmazott, s mégis a honvágy legmegindítóbb verseként tartjuk számon.
Innen szűk sikátor visz a tengerhez: Szerb Antal idézetei vezetik a vándort. A tengeren „túl” Babits dolgozószobájába érünk. Asztalán a nagy mű, az Isteni színjáték fordítása. Egy vitrinben magyar írók olaszul megjelent könyvei sorakoznak.
Idézetek által bepillanthatunk a Római Magyar Akadémia pezsgő életébe. A látnivalót neves festőink itáliai témájú képei teszik még valóságosabbá.
Töredék ez a tárlat, akár egy római mozaik néhány darabja. Nem is lehet több. Hiszen ki tudná összegyűjteni, mi mindent jelenthet a végtelent fürkésző íróink számára egy olyan ország, amelynek partjait három tenger mossa, s amely kultúránk egyik kiapadhatatlan kútja? A kiállítás mégis teljes, hiszen a hiányzó mozaikkövek nem további irodalmi utalásokban rejlenek, hanem a látogatók személyes Itália-emlékeiben. Vagy éppen vágyaiban…
(Az október 31-éig látogatható tárlat átrendezett formában ősszel a milánói Ambrosiana Könyvtárban is bemutatkozik.)
