Most már látom – Beer Miklós új könyve

A szokatlanul őszinte hangnem, a ma emberét foglalkoztató kérdésekre adott válaszok annyi olvasót megérintettek, hogy 2016-ban megjelent a folytatás, Örömet hozzak, hol gond tanyázik címmel, tavaly pedig a harmadik rész, a Mindig velem.
Az idei, legújabb olvasmányban Miklós püspök egyebek mellett a tízparancsolatról beszél a XXI. századi embernek. Elmondja gondolatait az Egyház erényeiről és hibáiról, a kereszténység jelenéről és jövőjéről, a keresztények hitelességéről. „Szeretnék Pál apostol értelmezésében képmássá is válni. Jézust tükrözni, őt megjeleníteni gondoskodó, együttérző lelkülettel” – válaszol az egyik kérdésre.
Az alábbiakban néhány részletet közlünk a kötetből, amely az Új Ember könyvesboltjában már előrendelhető, november 15-étől pedig megvásárolható.
Betöltötte a 75. évét, mégis püspök maradt.
– Az egyházi előírások szerint ezt a kort elérve fel kellett ajánlanom a lemondásomat Rómának. Megtettem, majd június elején megkaptam a választ: további intézkedésig a hivatalomban maradok.
Ha Ön dönt, a nyugdíjat vagy a hivatalát választja?
– Nem nekem kellett döntenem, és ez így volt jó. Hetvenöt éven túl már nem könnyű szinte mindennap utazni, olykor az ország másik felébe, viszont nagyon szeretem, amit csinálok. Rengeteg örömet ad. És ha egyszer nyugdíjba kerülök, az is jó lesz. Többet tudok majd beszélgetni az emberekkel. (…)
Nemrég megkérdezte egy újságíró, milyen tervekkel érkeztem tizenöt évvel ezelőtt Vácra. Azt válaszoltam: nem voltak nagyszabású, nagy ívű elképzeléseim. Inkább csak jó püspök szerettem volna lenni. (…)
A katolikus főiskola Vácra költöztetése vagy éppen a kórházlelkészi szolgálat kiépítése nem az én ötletem volt, csak támogatnom kellett. Ma viszont már igazán büszke vagyok arra, hogy főállású lelkigondozókat képezünk. Nem terveztem el előre, de nagyon örülök a cigánymissziónknak is, talán ez is tipikusan váci egyházmegyei újítás. Ahogyan a heti termelői piac és a vidékfejlesztési iroda is. (…)
A paphiány és az ebből fakadó feladatok egész szolgálatomat meghatározták. Kilencven papot temettem, és feleannyit sem tudtam szentelni. Ebben a helyzetben döntöttem úgy, hogy talán mindenki másnál nagyobb figyelmet fordítok a civil szolgálattevőkre. Van közöttük buszsofőr és egyetemi tanár egyaránt. (…)
Minden évre jutott egy templomszentelés, tizenöt év alatt ugyanennyi templomot építettünk az egyházmegyében. Öröm, hogy igény volt rá. (…)

Legyünk hitelesek

Olyan jó lenne, ha a magatartásunkkal tudnánk felkelteni mások érdeklődését a hitünk iránt.
Mi, keresztények nagyon könnyen be tudjuk csapni magunkat, éppen a vallásunkra, a kultúránkra hivatkozva. Mert jól szituált katolikusként miről is szól az életfelfogásunk? Vasárnap reggel szépen felöltözünk, elmegyünk a templomba. Ahol meleg van – nyáron kellemes hűvös –, világítás, hangosítás, virágok, szépség. Délben aztán odahaza fehér terítőnél megebédelünk, esetleg hallgatunk egy kis Bachot, talán megnézünk egy filmet. Aztán elsétálunk egy cukrászdába, és mert megengedhetjük magunknak, este akár még színházba is eljutunk. Vagy hangversenyre. Művelt, intelligens, kulturált keresztény embereknek gondoljuk magunkat. Csak éppen az marad ki, ami a legfontosabb lenne. Ami miatt tényleg kereszténnyé válhatnánk. Mert hol volt a napunkban önzetlenség, jézusi lelkület, lemondás? Egyáltalán, mit gondolunk a hitelességünkről? (…)
Óriási a felelősségünk. Ha ugyanis hiteltelenek vagyunk, és nem a jézusi irányt képviseljük, jogos a bennünket érő kritika. Szép szándék kereszteket állítani, a kereszténységre hivatkozni, de ez önmagában rettentően kevés. Vigyázzunk, nehogy akár egyetlen istenkereső embert is elbizonytalanítsunk a hiteltelenségünk miatt.

A karácsony közeledte

Karácsony estéjén a megbékélésre vágyunk. És közben mindannyian sejtjük, a megbékéléshez vezető út az előjogokról, az érdekekről való lemondással kezdődik. Ezt nem lehet megkerülni.
Tudat alatti vágyódásunk azt jelzi, hogy az Úristen maga felé hív bennünket, de eközben a szabad akaratunkat is meghagyja, nem kényszerít. Vagyis egyszerre igaz: Isten végtelenül szeret minket, de felelősek is vagyunk azért, hogy meg tudjunk békélni.
Isten mindent megad, felkínál, amire szükségünk van, de nekünk is tennünk kell a békénkért. Valójában minden karácsony új esélyt ad, hogy megéljük ezt az élményt, amelyet a szívünkben hordozhatunk egész életünkben, az ünnepet követő másnapon, harmadnapon is.
Egyházunk minden évben gondos anyai szeretettel segít abban, hogy jól sikerüljön az ünnepünk, és ne csak pár óráig legyen béke a lelkünkben. Ezt szolgálja az adventi liturgia és a leggyönyörűbb szentírási részletek felolvasása. Az advent a nagyböjthöz hasonlóan bűnbánati időszak, amely a bűn gyökerétől, az önzéstől való szabadulást segíti.
Ha megéljük a felkészülést, és nem csupán berobban az életünkbe december 24-e, talán nem arról szól majd a nap, ki és mikor állítsa fel a fát, milyen díszeket tegyünk rá, és esetleg még az anyuka sem idegesen és kapkodva készíti majd a vacsorát. Legyünk őszinték, a betlehemi istálló és a csillogó bevásárlóközpontok kontrasztja sokszor odahaza, karácsony délutánján is tetten érhető. A szenteste keresztény értelme nem az, hogy az egész napos rohanás után mindenki holtfáradtan zuhan a fa alá. Ahol esetleg azzal szembesül: nem is tetszik az ajándék.
A karácsony annak legyen az ünnepe, aminek az Úristen szánja. Találjunk egymásra és önmagunkra. Jézus születése nagy esély rendezni a dolgainkat, ezért időben és leginkább lélekben készüljünk rá. Ahogy Mária is tette.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..