Most már látod?

Nyolcvan évvel ezelőtt tört ki a második világháború. Emlékének súlya hatalmas, nem véletlen, hogy megszámlálhatatlanul sok film témája. A következőkben igyekszünk átfogó képet adni mindazokról az alkotásokról, melyek az emberiség legpusztítóbb fegyveres konfliktusát állítják a középpontjukba.
A történészek szerint a II. világháború Lengyelország megtámadásával robbant ki. Ezért is kezdem körképünket két lengyel film bemutatásával. Jól tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják. A Szovjetunió sokáig eredményesen takarta el a múlt azon részét, amely túl sötét árnyékot vetett rá. Eljött azonban az igazság órája, így készíthette el Andrzej Wajda 2007-ben a Katyń című filmjét. A náci Németországgal kötött titkos egyezmény szerint a Szovjetunió 1939-ben Lengyelország egy részét bekebelezhette.
A fogságba esett tiszteket – akik eredetileg nem katonák, hanem értelmiségi foglalkozású polgárok voltak – Sztálin személyes utasítására kivégezték. A tizenötezer ember legyilkolása a lengyel nemzet szörnyű tragédiája volt. A rendezőt személyesen is érintette a mészárlás, hiszen édesapja is az áldozatok között volt. Ez a film ugyanakkor nem akart mást, mint elmondani végre mind­azt, amit mindenki tudott, a kommunizmus évtizedei alatt mégsem beszélhettek róla. Wajda ötven évvel a Katyń előtt forgatta a Csatorna című filmjét, amely az 1944-es varsói felkelés idején játszódik. Ez az alkotás azon kevés háborús filmek egyike, melyek jóval túlmutatnak a harci cselekmények vagy akár a történelmi események ábrázolásán. A csatorna alagútjaiban bujkáló ellenállók sorsán keresztül ugyanis az emberi létezés különféle aspektusai bontakoznak ki előttünk. Mai szemmel nézve e szuggesztív erejű film persze azért is érdekes, mert a lengyel Honi Hadsereg által irányított felkelés elbukásáért a szovjetek is felelősek. A város felé közeledő Vörös Hadsereg ugyanis megállt, így a németek minden erejükkel a felkelés leverésére összpontosíthattak.
A II. világháború Európában sokáig a németek sikertörténete volt. A fordulópontot a szovjet csapatok doni áttörése jelentette. Bár szenvedést szenvedéssel nem lehet összehasonlítani, talán nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy a háború során az orosz, az ukrán és a belorusz népnek még másoknál is szörnyűbb kínokat kellett kiállniuk. Nem véletlen, hogy a szovjet filmgyártás gyakori témája volt – ahogyan ők nevezték – a Nagy Honvédő Háború. Szergej Bondarcsuk és Vlagyimir Dosztal 1975-ös filmje, A hazáért harcoltak elsősorban a bátorság és a hősiesség emlékműve. A doni áttörést megelőző időszakban játszódó film szereplői egyszerű emberek hétköznapi gondokkal. A Mihail Solohov regényéből készült alkotás az ő sorsukon keresztül igyekszik személyessé tenni azt a küzdelmet, melynek során – ismerve a szovjetek tömeghadseregekre kialakított harcmodorát – egy katona élete bizony semmit sem számított.
Elem Klimov filmje, a Jöjj és lásd! 1985-ben készült, ám még a naturalista ábrázolásokhoz szokott mai néző számára is megdöbbentő alkotás. A történet szerint Flora, a kamasz fiú (Alekszej Kravcsenko) 1943-ban szemtanúja lesz egy belorusz falu kiirtásának és felégetésének. Ebben a filmben már nyoma sincs a hősiességnek, a brutalitás viszont annál nagyobb szerepet kap. Ma már tudjuk, hogy a németek egészen másként viselkedtek a megszállt nyugati területeken, mint Keleten. Az itt élőket nem vették emberszámba, nem kímélték sem a nőket, sem az öregeket, sem a gyerekeket. Klimov filmjének nem véletlenül gyerek a főszereplője. Az egyik német katona még a fogságban sem tagadja, hogy a gyerekek legyilkolását elsődleges feladatának tartotta, hiszen ők jelentik a jövőt, márpedig a náci elgondolás szerint az alsóbbrendű fajoknak az írmagját is el kell pusztítani. Flora végül csatlakozik a partizánokhoz, mintegy kifejezve ezzel Klimov és az orosz nép válaszát.
A szovjet háborús filmekről megemlékezve meg kell említenünk Klimov fiatalon elhunyt felesége, Larisza Sepityko Kálvária című alkotását is. A történet 1942 telén játszódik, valahol Belorussziában. Két partizán, Szotnyikov (Borisz Plot­nyikov) és Ribak (Vlagyimir Gosz­tyuhin) ennivalót akar szerezni éhező társainak, akik között gyerekek is vannak. Az út során Ribak tűnik a talpraesettebbnek, a sebesült Szot­nyi­kovot bátran és erejét nem kímélve igyekszik megmenteni. Végül azonban fogságba esnek, ahol megfordulnak a szerepek – Ribak áruló lesz, Szot­nyi­ko­vot pedig kivégzik. A lelkiismeretére hallgató, önfeláldozásra kész Szotnyikov elsősorban hős partizán, élesebb szemmel azonban észrevehetjük, hogy alakja több szempontból is krisztusi vonásokat hordoz. Sepityko filmje azon alkotások közé tartozik, melyekben a háborús viszonyok azért fontosak, mert egy kiélezett helyzetben az örök emberi dilemmákat sokkal pontosabban lehet ábrázolni.
A keleti hadszíntér totális háborújából értelemszerűen a nők is kivették a részüket. Sztanyiszlav Rosztockij 1972-es filmje, a Csendesek a hajnalok nekik állít emléket. A Borisz Vasziljev könyvéből készült alkotás egyszerre megható és tragikus. Ám az, aki olvasta már a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című könyvét, lehet, hogy túl romantikusnak fogja tartani. A nők mellett a gyerekek is ott voltak a háborúban, legtöbbször áldozatként, de akadt közöttük olyan is, aki maga is részt vett a harcokban. Andrej Tarkovszkij első nagyjátékfilmje, az Iván gyermekkora egy hosszabb elemzést is megérne. Most csak azért idézzük fel, mert hőse egy olyan kisfiú, „akinél túl hamar köszöntött be a felnőttkor, és akiért idő előtt jött el a halál”. Tarkovszkij szerint Iván „karakterét a háború teremti meg, és mindenestől el is nyeli”. A kis felderítő lelkére kérget von az átélt szenvedés, ám ezt a keménységet a film álomszerű képei átlátszóvá teszik. Így nyerünk bepillantást a fiú emlékeibe, melyek még jobban kiemelik az Iván megélt és elveszett élete közötti ellentétet.
„(…) S te mentettél meg, de hogy? / Egyszerű titok: / várni tudtál rám, ahogy / senki sem tudott” – írta versében Konsztantyin Szimonov haditudósító 1941-ben. Ezt a költeményt sok szovjet katona másolta le a fronton, a háború borzalmaiban ugyanis rengeteg erőt adhatott annak a tudata, hogy valaki várja őket odahaza. Mihail Kalatazov 1957-ben forgatott filmje – amely szinte teljes egészében a hátországban játszódik –, a Szállnak a darvak a hűségről és a várakozásról szól. Veronika (Tatyjana Szamojlova) és Borisz (Alekszej Batalov) szerelmének kibontakozását a háború töri ketté – mindörökre. E rendkívüli kifejező erővel fényképezett film – operatőre Szergej Uruszevszkij volt – azon alkotások közé tartozik, melyek jeleneteit soha nem felejti el az, aki egyszer megnézte. A Solohov kisregényéből készült Emberi sors és a Ballada a katonáról sem szokványos háborús film. „Mit tettél velem, te élet? Mit gyötörsz? Mit nyomorítasz ily kegyetlenül?” – teszi fel a kérdést a Szergej Bondarcsuk rendező által megformált főhős a történet elején. A remekül fényképezett és megkomponált alkotás nem ad választ, ellenkezőleg, a háborút úgy mutatja be, mintha az a végtelen emberi szenvedés kikerülhetetlen része lenne. Grigorij Csuhraj korszakalkotó filmje, a Ballada a katonáról hőse, Aljosa (Vologya Ivasov) két tank felrobbantásáért hat nap szabadságot kap. A film tulajdonképpen erről az utazásról szól, melynek során Aljosa a legkülönfélébb emberekkel és élethelyzetekkel – nem utolsósorban a szerelemmel – ismerkedik meg. A film nem a pusztítást mutatja be, hanem azokat az értékeket – leginkább az emberi életet –, melyet a háború gőzhengere megsemmisíteni készül.
Európa nemzetei közül csak keveset került el a második világháború. Minden hadviselő országnak megvan a maga története, melyet igyekszik megőrizni, elmesélni és továbbadni a jövő nemzedéknek. Lehet, hogy az ezt bemutató filmek sok szempontból hasonlóak, de általuk olyasmit is megismerhetünk, ami árnyalja a sokszor igencsak egyoldalú képet. Gondoljunk például Finnországra. Míg a német–szovjet konfliktusban a Szovjetunió volt a támadás szenvedő alanya, addig ez a finn–szovjet összecsapás esetében már nem egészen így van. Az 1939-ben kitört téli háborúban (talvisota) Finnország elveszítette területe egy részét, amelyet 1941-ben megpróbált visszaszerezni a Szovjetuniótól, kihasználva a németek betörését. A Vinö Linna regényéből készült Az ismeretlen katona című alkotás ezt a „folytatólagos háborút” mutatja be. Ennek a konfliktusnak volt része az a csata, melyet a Tali-Ihantala 1944 című film dolgozott fel. Nem csoda, hogy a finnek szívesen emlékeznek vissza erre az időszakra, hiszen a hatalmas túlerő ellenére sikerült megállni a helyüket a harcban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..