Szolgálni, tenni akartam. Tizenhárom évesen, amikor meglátogattam a bátyámat Afrikában, aki szintén verbita missziós volt, erősebben éreztem a hívást a papi pályára. De vonzott a világ is, amely gyönyörű, és volt egy szerelem is az életemben. Érettségi után vált véglegessé a döntésem, és beléptem az Isteni Ige Társaságába, azzal a vággyal, hogy szeretnék távoli misszióba, lehetőleg Afrikába menni.
A következő kihívás az volt, hogy érezni kezdtem, Isten azt kéri, ne távoli misszióba, hanem oda menjek, ahol szükség van rám. Ez nagyon erős hívás volt, de csakugyan kihívás is, mert el kellett hagynom az elképzeléseimet. Amikor elöljáróim szóba hozták Magyarországot, megdöbbentem. De azt gondoltam: ha azt érzem, hogy oda akarok menni, ahol szükség van rám, az egyház pedig azt mondja, hogy ez Magyarország, akkor ebben Isten akarata van.
Szembesülni a magyarországi valósággal újabb kihívást jelentett. Bár a két ország közel van egymáshoz, itt nem találkoztam olyan tömeges, erős kereszténységgel, amilyen Lengyelországban sokfelé megvan. Eleinte nehéz volt, de éppen a magyarországi missziónak köszönhetően tud mindmáig mélyülni a papi és misszionáriusi identitásom. Rövid ideig a VIII. kerületben, a Kálvária téri plébánián dolgoztam káplánként, majd prefektus lettem. A kispapok nevelése volt a feladatom, de én is sokat tanultam tőlük. Ismét megtapasztaltam, hogy a verbita rend nemzetközi közösség: sok népből jöttünk ide, sokféle gondolkodásmódot és szokást hozva, de ugyanazt az Istent követve. Ez számomra óriási istenérv.
Ezt követően missziós titkárként dolgoztam. A rend és a világiak közötti kapcsolattartás, illetve a táborok, lelkigyakorlatok, missziós napok és ünnepek és más programok szervezése volt a fő feladatom. Tartományfőnökként a renden belüli kérdésekre kell jobban figyelnem. Az életem kihívásairól szólva meg kell említenem, hogy az elmúlt tizenhárom évben Isten magához hívta a szüleimet és a két testvéremet. Egyszer valaki azt mondta: „Gergely, így szabadabb tudsz lenni Istennek.” Tudtam, hogy nem rosszindulatból mondta, de akkor mérges lettem rá. Ma már a fájdalom, a szenvedés mellett a Gondviselést is érzem mindebben. Isten különös módon úgy gyógyítja meg e sebeket, hogy valóban jobban tudok koncentrálni a missziós hivatásomra.
– Említette a magyarországi hitélet valóságát. Tapasztalata szerint történt változás e téren az elmúlt tizenhárom évben?
– Változás történt, de leginkább bennem. Amikor elkezdtem megismerni Magyarország történelmét és társadalmát, arra gondoltam: mennyi seb… És vajon miért a vereségekre, a fájdalomra emlékeznek sokszor: Mohácsra, Aradra, Trianonra? Azután megláttam, hogy a fájdalmak közt is megmaradt a kereszténység, és ezért Isten megáldja ezt a népet. Kegyelem és nagy öröm, hogy a magyaroknak mindezek után is van önálló országuk. Bár hatalmas területeket elcsatoltak tőlük, van egy haza, amely őrizni tudja a határon túli nemzetet is. A magyarok szeretnek nosztalgiázni, de azt is meg kellene látni, hogy mi van, és örülni kellene neki. Mert az Isten ajándéka s a magyar nép hűségének gyümölcse. Most kell megerősíteni ezt a népet a hitben és annak továbbadásában. A nosztalgia ebben nem segít. Fontos, hogy szeressük a történelmet és tanuljunk belőle, de ne azért, hogy álmodozzunk róla, hanem hogy segítsen élni. Istennek új tervei vannak a magyar néppel. Az elmúlt tizenhárom évben azt tapasztaltam, hogy a magyar keresztények szeretnének evangelizálni, és ez pozitív változást és növekedést hoz magával.
– Miként hat tartományfőnöki munkájára, hogy nem magyar származású?
– Segít, hogy lengyel vagyok. A két nép barátságából adódóan kezdettől megvolt bennem a nyitottság – és a magyarokban is felém. Világi emberektől is rengeteg segítséget kapok. Az pedig Isten különleges ajándéka, hogy szívből megszerettem a magyar népet és ezt az országot. Nehéz megmagyarázni: lengyel vagyok, de magyarnak is érzem magam.
Jelenleg harmincöten vagyunk a rendtartományban, és az aktív tagok között lassan több a külföldi, így nagy feladat megőrizni a tartomány magyarságát. A noviciátusban nagyon fontos, hogy a jelöltek még jobban megszeressék magyarságukat, elmélyüljön nemzeti identitásuk, hogy amikor elmennek más országba, ott magyarként legyenek jelen. Amikor külföldi verbita érkezik ide, az inkulturációs program során be kell vezetni a magyarországi társadalomba, a hétköznapokba, szokásokba. Most az a furcsa helyzet van, hogy ez az indiai Madassery Benvin Sebastian atya feladata. Természetesen sokan nyújtanak pótolhatatlan segítséget, de ez a helyzet bizony nehézségekkel jár. Ugyanakkor örömmel is: különböző nemzetekből vagyunk itt, de magyar nyelven beszélgetünk, és mindannyian szeretjük ezt az országot.
Az pedig a magyar rendi testvérek nagyságát mutatja – és itt kiemelném az idős atyákat –, hogy elég nyitottak, hogy idehívjanak minket a világ különböző tájairól, és bátrak, hogy átadják a vezetést egy más nemzetiségű embernek.
– Mit jelent tartományfőnökként missziós szerzetesnek lenni?
– Mindig azt vártam a tartományfőnökömtől, hogy az általa rám bízott feladatokban ott legyen ő is. Ez most az én dolgom: jól, azaz Isten akarata szerint megtalálni a rendi célokat és kiosztani a feladatokat, és minden munkában a testvéreim mellett lenni. Nagyon fontos része ennek, hogy meghallgassam őket, mit szeretnének tenni. Utána nekik is meg kell hallgatniuk, mire van szüksége a rendnek. Mi, missziósok azt szoktuk mondani: Isten hív engem, és az elöljáróm által szól hozzám. Én mindig hittem ezt.
– Milyen sajátos feladatai vannak ma Magyarországon az Isteni Ige Társaságának?
– Először azt kell látnunk, mit tesznek a verbiták szerte a világon. A rendalapító, Janssen Szent Arnold azt hagyta ránk: bárhová küldenek is minket, azokon a területeken dolgozzunk, ahol szükséget látunk, de ahol a helyi egyház még nem vagy nem megfelelő módon tevékenykedik. Amikor a magyar egyházra nézünk, látjuk, hogy vannak területek, amelyek virágoznak, és ahol éppen ezért a verbitáknak nincsen dolguk. Ilyen például az oktatás, és ha mi Magyarországon iskolát akarnánk nyitni, tulajdonképpen elveszítenénk a karizmánkat. Vannak azonban területek, ahol szükség van ránk. Ilyen a plébániai missziók szervezése, amelyek a kommunizmus előtt még szokásban voltak. Ma ismét egyre több településen szeretnének lelki megújulást elindítani, ezért a közösségünk 2002-től rendszeresen jár szerte az országba – és immár a határon túli magyar településekre is – missziós napokat, hétvégéket tartani. Ezek gyümölcseként mindenfelé plébániai közösségek születnek, hozzájárulva a lelki megújuláshoz.
A másik fontos terület, ahol feladatunk van, a cigánypasztoráció. Vannak papok, akik erre áldozzák az életüket, de kevés a központi, egyházmegyei kezdeményezés, így ők bizony sokszor egyedül vannak ebben a szolgálatban. A jezsuita és a szalézi rend rengeteget tesz a cigányságért az oktatásban; mi, verbiták kicsit másképp szeretnénk bekapcsolódni a munkába. Kuklay Antal atya meghívott bennünket Körömbe, és Ternyák Csaba érsek úrral megegyezve átvettük a plébániát. Körömhöz több falu tartozik, ahol a lakosság körülbelül nyolcvan százaléka cigány származású. Beköltöztünk a plébániára – amely egy régi pálos vendégház –, és elkezdtünk közösségben élni a helyiekkel. Egyrészt szociális téren segítjük az embereket. Emellett nagy célunk, hogy tanoda típusú rendszerben felkészítsük a gyerekeket a továbbtanulásra, segítsünk nekik a beilleszkedésben a formális iskolarendszerbe. A verbiták mindenhol a világban közösségben dolgoznak. A körömi plébános, az Indonéziából érkezett Lando Modest atya mellett szolgál egy magyar rendtársunk, András Zoltán testvér, illetve a közeljövőben csatlakozik hozzájuk egy indiai társunk is, Chavvakula Lourduraju. A legnagyobb kihívás: kapcsolatot teremteni a magyarok és a cigányok között. A plébános és mellette a különböző nemzetiségű rendtagok talán képesek lesznek felépíteni ezt a hidat.
Kőszegi és budatétényi rendházunk mellett lelkigyakorlatos házakat is fenntartunk, ahol helyet adunk közösségeknek, lelkigyakorlatoknak, táboroknak. Ezen a területen sok más rend is tevékenykedik az országban. Ami számunkra különlegessé teszi, hogy a rendszerváltás után a Dél-Amerikából hazatérő idősebb magyar verbita misszionáriusok hozták ide a Cursillo-mozgalmat. Ez ma már önállóan működik, de mi, verbiták továbbra is mellette állunk mint lelkivezetők. Nemcsak azért, mert öröm számunkra, hogy szerepünk volt a meghonosításában, de azért is, mert egyetértünk a célkitűzésével: hogy Magyarország újra keresztény ország legyen.
Van egy pasztorációs terület, ahol a jövőben szeretnénk jelen lenni: a bevándorlók lelkigondozása. Nagyszámú első generációs kisebbségi ember él Magyarországon, és szükségük van támaszra, s vannak keresztények közöttük, akiket kötelességünk is keresni. Másutt, például Lengyelországban a verbiták foglalkoznak bevándorlókkal és menekültekkel, tehát vannak minták, amelyeket követhetünk, de egyelőre még gondolkodunk a megvalósításon.
Sokan szeretnének egy-két évre elmenni dolgozni valamely missziós országba. Azon is gondolkodunk, hogy missziós önkéntesi programot szervezünk Magyarországon.
Végeredményben a verbiták karizmájának fontos része, hogy bárhová mennek is, a világegyházat viszik oda. A magyar egyháznak is ezt adjuk: megmutatjuk, hogy a kereszténység színes, tágas, az egész világ benne van. A magyar keresztények sokszor zárkózottak, ám általunk megláthatják, hogy egy világegyházhoz tartoznak, és hogy Istent nagyon sokféle módon lehet szeretni az egyházban. Itt vagyunk Ghánából, Indonéziából, Kongóból, Indiából, a Fülöp-szigetekről, Lengyelországból, és megmutatjuk, máshol milyen a kereszténység, hogyan virágzik annak ellenére, hogy esetleg üldözik, és hogy van reménye. Az Ázsiából érkező rendtagok néha megkérdezik: Miért szégyellik itt annyian a hitet? Nem értik, hogy bár annyi templom van, nem állunk ki a keresztény értékekért. Pedig ez nagyon fontos lenne, mert a hit legnagyobb ellensége a kényelem és a jólét. Most olyan társadalomban élünk, hogy bizony nekünk kellene kiharcolnunk, hogy keresztényként élhessünk itt, az Európai Unióban.
Azt gondolom, a verbiták legnagyobb feladata Magyarországon, hogy Krisztus követőiként tanúságot tegyünk az igazi szeretetről a világban, keressük azokat, akik még nem találkoztak a Feltámadottal és még kutatják az élet értelmét, illetve hogy emlékeztessük az embereket: büszkék lehetnek arra, hogy katolikus keresztények. A rendtartomány 2016-ban a verbiták magyarországi szolgálatának századik évfordulóját ünnepli. Bízunk benne, hogy a közeledő emlékév – Janssen Szent Arnold alapító atyánk közbenjárásával – is segít majd a missziós lelkiség megújításában, erősítésében és továbbadásában magyar földön.
Fotó: Kissimon István
