Élet a rozoga váz alatt

Máriaradnához közelítünk a Maros völgyében. Fölöttünk Solymos vára, ahová Fráter György kíséretében, ökrös szekereken érkezett meg Buda 1541-es elfoglalása után Izabella királyné a csecsemővel, a későbbi János Zsigmonddal. Marosmenti Ajtony neve kerül elő, aki megsértette Szent István sómonopóliumát, s ennek visszaállítását csatával intézték el. Több mint ezeréves úton haladunk.

Talán erre az ezer évre is rakódva a protestáns Wass Albert szavai zümmögnek bennem. Most éppen ezek: „Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, amit csak önmagával intézhet el az ember. Meg az Úristennel.”

A máriaradnai templom hatalmas tere. A Maros túlpartján Lippa. Ismerjük – ha máshonnét nem, Gárdonyitól: Temesvár, Arad, Lippa… a török Eger felé vonul. A templomfalban legenda emléke: valamely török lóval akart betrappolni a templomba, hogy megsemmisítse az ottani kegyképet, mire a kő megolvadt a jószág lába alatt, a patkó beleragadt, a ló térdre kényszerült – és persze lovasa is. A históriai emlékezés azt is megengedi (miért is ne?), hogy azért kapta a figyelmeztetést a török, hogy saját istene előtt hajtsa meg magát. Aki a sajátjával illendően bánik, az a másikét is tiszteli.

Ma nem élnek ferencesek Máriaradnán (majd elfeledtem mondani, valaha a Csanádi egyházmegye legnagyobb Mária-zarándokhelye volt, Szegedről háromnapi járással érkeztek a hívők), a kolostorépület állványerdőben, európai uniós pénzből állítják helyre, egyháztörténeti múzeum, konferenciaközpont és a plébánia kap helyet benne.

Mindenki hordozza lelkét a forró napokban. Derűsen, mégis úgy, ahogyan szó-kísérőm, Wass Albert mondja: „Csönd volt körülöttünk, szép, istentudó csönd…”

Déva. Elég ennyi, s már mindenki tudja: Böjte Csaba testvér. És az immár több mint ötezer gyerek, akik az általa létrehozott és működtetett „rendszerben” nevelkedtek-nevelkednek. Az intézetek nem mindenben felelnek meg az uniós előírásoknak, mondja valaki. Csaba testvér eszerint nem „EU-konform”. Sokkal inkább Krisztus-konform ember. Déván elhangzik: ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem. Nézzünk a dévai házra (egykor ferences kolostor, mondanom sem kell): a kommunista időkben a bűn lerombolta, azóta kegyelemmel újjáépült.


Odakint vacsorára indulnak a növendékek- védencek az egyszerű, szépen terített étterembe. Csaba testvér kemény, székely faragású ember. Szikáran szól: „Ezek a gyerekek két hete még együtt ettek a patkányokkal a kukákból.” S hogy mi a legszomorúbb a hajléktalanságban, mikor jut valaki erre a sorsra? „Amikor valaki senkinek nem fontos már.” Minden felszínességet, demagógiát igyekezvén lerázni magamról, az jut eszembe: mennyi turbódízeles, márványborítású, jakuzzi-fürdőszobás hajléktalan él köztünk…

Simán fut az autóbusz az utóbbi években megjavított erdélyi úton. „…mert tudvalevő, hogy szenvedés csiszolja fényesre a lelket, s az Úrhoz vezető utat tövis szegélyezi.” Milyen ember vagyok én? Hányszor szúródik belém a tövis, s nem más, magam döföm önmagamba. A realitás segít ugyanakkor, hogy az önvád butasága (mert ez is valamiféle „kórkép”) ne hatalmasodjon el rajtam, ahogyan ugyancsak Wass Albert mondja: „Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten. És minden, ami nem szeretet, az nem Isten, ami nem Isten, az nem is valóság, csak valami rossz álom.”

Déván elkapom Zsóka asszony pillantását, amint végigtekint a gyerekeken. Ez a pillantás aztán egy távolabbi erdélyi városban bomlik ki természetes értelmével. Az ottani ferences templomnál búzavirágkék nyári ruhában fiatal lány várakozik. Megpillantja Zsókát és férjét. Lehunyja szemét. Mosolyog. A kezek találkoznak.

A fiatal lány Magdi, vendéglátóipari, majd menedzserszakon végzett. „Volt egy gyönyörű, alkalmi ruhám, talán egyszer viseltem – meséli később Zsóka. – Említettem Csaba testvérnek, valamelyik egyetemista kislánynak szánom, akit később is segítettünk.” Így került – a házaspár egyéb adományai mellett – a ruha is Dévára, s éppen erre a kedves kislányra illett, ebben vette át az első diplomáját.

„Egy hónap sem telt el, s levélben jelentkezett nálunk Magdi, küldte a gyönyörű fényképeket. A kislány volt gyönyörű, nem a ruha…”

Azóta is tart a kapcsolatuk. Erdélyben ugyanolyan nehéz ma állást találni, mint nálunk. Magdi Csaba testvér egyetemistáknak fenntartott leánykollégiumát vezeti.

„Többször járt nálunk, mi is meglátogattuk őt, gyakran skype-olunk. Figyelemmel kísérjük az életét, amely nem könnyű, ezeknek a gyerekeknek különösen nem könnyű; szeretett, védett burokban élnek Csaba testvér házaiban, s utána nehéz eligazodniuk az idegen, kinti világban.”

Egy biztos: a dévai gyerekek továbbtanulását anyagi okok nem hátráltathatják. Magdi az első gyerekek közül való, ötéves korában került Dévára. „Csaba testvér térdén nevelkedett” – fogalmaz Zsóka. Addig nagymamája viselte gondját, édesanyja súlyos fekvőbeteg volt, rövidesen meghalt, édesapja már korábban, nem is ismerte.

„Kiegyensúlyozott, kedves lány. Mindig meglep, milyen ügyes a konyhában, saját receptjei vannak, süt-főz, minden a kezére áll. Nagyon szeretném, ha minél előbb saját családja lenne, de ezt senkinek nem könnyű ma megteremteni, úgy gondolom, neki még nehezebb” – mondja Zsóka. Férje a világot másfelé is tágítva hozzáteszi: „Magdi fontosnak tartotta a magyar állampolgárság felvételét. Elsők közt kereste meg a főkonzult, az elsők közt kapott magyar igazolványt, annak ellenére, hogy a mama román volt, a papa székely.” Anyanyelvének a magyart tartja, bár az egyetemet románul végezte. Emellett szépen beszél angolul.

Wass Albert szól: „Ez a nagy titok, emberek. Egymás mellett békességben. Nincs háromféle Isten, csak egyféle van. Övé a zsidók ládája, a magyarok kelyhe s a románok oltára. Nincs háromféle ember, csak egyféle van.”

A ferencesek elsőként a szász városokban telepedtek meg már az 1240-es években. (Nincs mód, hogy itt mindazt az ismeretet közreadjam, amit Viktor atyától és Nándortól erdélyi köz- és egyháztörténetből kapunk. Mondom is mosolyogva, amikor valakinek lankad a figyelme: a végén szigorlat lesz belőle. Persze ettől függetlenül „szigorlaton megfelelt” minősítés már önmagában az ottlét, az együttlét.)

Harsog a kaszaél a friss fűben. Leó testvér, a házfőnök végzi efféle dolgát a szászsebesi ferences tanulmányi ház kertjében. A fiatal szerzetesek Gyulafehérvárott vannak napközben, a teológián tanulnak. Nyulak, csirkék, másféle jószágok a gazdasági udvarban, a föld zöldell a veteménytől. A kék színű virágágyásról tudakozódom, mire való növény. Mire Leó testvér a kaptárakra mutat: „Hogy legyen miből gyűjteniük.” Hát nem ilyen kék színű virág a mi utunk is? Hogy legyen miből gyűjteni a léleknek.

Károly testvér fogad minket, Szent Ferenc-i módon: kitéve a közös asztalra, amijük van, mézet, lekvárt, bodzaszörpöt, ma már vidéken is csak elvétve fogyasztható, jó falusi asszonyok tudta-sütötte tésztaféléket. Mi meg igyekszünk valamiképpen viszonozni ezt: András barátunk szalmakalapjába – alkalmi persely – forint, lej, még euró is kerül.

A ferencesek ma tíz helyen vannak jelen Erdélyben. A szerzetesrendeket feloszlató 1949-es dekrétum nem vonatkozott rájuk, ennek ellenére üldözték őket. 1951. augusztus 20-án megrohamozták kolostoraikat, Máriaradnán gyűjtötték össze a barátokat, majd 1952 májusában három táborba szórták szét őket: Körösbánya, Dés és Esztelnek. Csak 1964-ben oldották föl ezt az állapotot. Közben, 1961. június 18-án koncepciós perben többüket börtönbüntetésre ítélték.

A fogarasi havasok alatt igyekszünk Brassó felé. Babits neve kerül elő – több irodalmár, egyetemi oktató „üti föl a fejét” a társaságban –, aki egy ideig a fogarasi gimnáziumban tanított. S elhangzik, amit talán kevesebben tudnak: Lorántffy Zsuzsanna itt alapította meg az első román iskolát. S a gondolat, mely továbbkanyarodik, rövidre fogva imigyen szól: a mai erdélyi autonómiatörekvések az 1437-es kolozsmonostori egyezményből, majd az 1570-es speyeri egyezményből vezethetők le. Gondolkodásunk differenciáltságára utal, ha tudatosítjuk: Erdély jogi-közigazgatási szempontból igazában csak 1876 és 1918 között tartozott Magyarországhoz. Nemzeti lelkesedésből se kívánjunk történelmi szempontból valóságnélkülöző megoldást. Az autonómiának ellenben jogossága és szükségessége vagyon.

Mondom Wass Alberttel: „Az Úr megszabadítani csak akkor fog benneteket, amikor visszatértek az Ő törvényéhez, s egymás szeretetében, egymás támogatásában nemzetté váltok újra. Lélekben tiszta, jellemben erős, szeretetben tántoríthatatlan, s az Úr törvényének tudásában bölcs és engedelmes nemzetté…”

Brassó után Gelencének kanyarodunk. Az egész Kárpát-medencében itt él a leginkább a Szent László-kultusz – freskókon megmaradt formában mindenképpen. S elgondolkodunk: vajon hogyan és miért vált akkoriban Szent László „nagy kerállá” Szent Istvánnal szemben, egy fejjel nagyobbá másoknál, s mikor, milyen okok következtében váltotta fel e tiszteletet az első helyen a Szent István- kultusz?

Megállunk, megszállunk Csíksomlyón. Róla röviden írni nem lehet. László diáktársunk keze alatt („civilben” sebészfőorvos) szépen szól az orgona a kegytemplomban, Gabi nemcsak kiváló germanista, hanem szépen is énekel. Miközben a szentmisére várunk, kisgyerekek fegyelmezett sorban, illedelmes érdeklődéssel lépcsőznek föl Szűz Mária szobrához, a napba öltözött asszonyhoz. Nincs ebben semmi különös, ha nem tudnánk meg, hogy az egyik közeli református iskola növendékei. S máris leomlik a sok évszázados, ember farigcsálta hitellentét.

Látom ezt, hatására hadakozom Wass Albert szavaival: tényleg úgy lenne, ahogyan az erdélyi írta? „…elhagyta a Nyugatot Isten, elköltözött belőle más égtájakra, és már csak egy rozoga váz tartja össze, egy kereszténységnek nevezett kultúra, melyből azonban a kereszténység már régen kiveszett.”

Nem, nem, Isten semmiképpen nem hagyja el övéit, ilyet csak az ember tehet. S itt, Csíksomlyón – helyi szép kiejtésnyújtással: Somolyón –, aztán a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumban, ahol helyi vezetőnk a „kicsi magyar időről” beszél a püspök élettörténetéről szólván, olyan Nyugaton érzem magunkat, ahol Szent Ferenc-i egyháztámasztó nagyságot nem tulajdonítván magunknak, egy kis támasztékot talán mégis oda tudunk helyezni e „rozoga váz” alá.

Nos, miért indul el az ember újra és újra zarándokútra?

Fotó: Elmer István