Mit kezdjünk az élettel és a halállal?

 

Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájában az öregember kimegy a hegyekbe, mert már úgy gondolja, fölöslegessé vált, s ott meghal. Így „vonul ki” a családból. Valóban csak ma szorul védelemre az élet a földi pálya utolsó szakaszában?
– Az emberi élet védelme mindig időszerű téma és feladat mindannyiunk számára. Különösen akkor szorul védelemre, amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van: akár az élet kezdeti szakaszán, akár annak végén. A gyenge, fogyatékos, sérült, beteg, s különösen a végstádiumba jutó ember igényli a szeretetteljes, együttérző gondoskodást.

Manapság a betegséget, s különösen az élet utolsó szakaszát mintha szégyellnivalónak tartanák; a halál személytelenné, intézményesítetté válik. A családi otthon helyett leggyakrabban a paravánnal elfedett kórházi ágy az élet befejező színtere.
– Ha a beteg, haldokló embert nem az említett szeretetlégkör veszi körül, akkor a halál emberhez méltatlan, békétlen, megalázó körülmények között következik be. Ha a beteg ember úgy érzi, hogy környezete – a családot, a tágabb közösséget és az államot is ideértve – tartózkodó, nem mutat szolidáris magatartást, akkor kialakulhat benne olyan, valójában megalapozatlan érzés, amely szerint ő már teher, nyűg a közösség számára, s a halál felé fordul; már kívánja annak bekövetkeztét.

Gyakoriak a daganatos betegségek, amelyek gyógyuláshoz, ugyanakkor halálhoz is vezethetnek. Az orvostechnikai beavatkozásokon túlmenően hogyan lehet megőrizni az emberi méltóságot, érvényesíteni az élet védelmét?
– A szeretetteljes gondoskodás magában foglalja azt is, hogy a beteg szükség esetén megfelelő fájdalomcsillapításban részesüljön. Mindig az adott emberhez mérten – a teljes személyt figyelembe véve! – kell megítélni, mi az arányos kezelés, az arányos fájdalomcsillapítás.

Az eutanázia gondolata hosszú idő óta vita tárgya. Az egyház álláspontja egyértelmű…
– Egyértelmű, de vajon még a katolikus hívők is mennyire ismerik ezt? Sokszor ugyanis félreértésekkel találkozunk. Ezért fontos a fogalmi tisztázás. Bioetikai körlevelet adott ki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2003-ban Az élet kultúrájáért címmel, amely a 68-tól 120-ik pontjáig foglalkozik ezzel a gondolatkörrel, s világosan fogalmaz. Az eutanázia a szándékos, elfogadhatatlan emberölés egyik fajtája, bár az eutanáziát képviselők is a haldokló ember szenvedésének csökkentéséről beszélnek.

Különféle véleményekkel találkozunk a közgondolkodásban azzal kapcsolatban – olykor még szakemberek körében is -, mit nevezünk eutanáziának. Sokan a passzív eutanázia körébe vonják az úgynevezett túlbuzgó gyógyításról való lemondást, ami nem minősül eutanáziának.

Mit értsünk túlbuzgó gyógyításon?
– Amikor olyan kezeléseket alkalmaznak, amelyek a halál természetes bekövetkezését megakadályozva a beteg számára aránytalanul, túlságosan terhesen, rendkívüli eszközöket igénybe véve hosszabbítják meg az életet. Ez az orvosi túlbuzgóság az orvos, illetve az ápoló személyek részéről félreértelmezett gondoskodásból fakad, ám nem szolgálja a beteg érdekét. Ellene mond annak, hogy a halál természetes bekövetkezését elfogadja az adott személy. A túlbuzgó gyógyításról való lemondás nem eutanázia, erkölcsi és jogi szempontból egyaránt jónak minősül.

Hogyan határozható meg ennek a „túlbuzgóságnak” a határa?
– Ezt mindig az adott beteghez kell mérni. Mi az a beavatkozás, amely még nem minősül aránytalannak számára. Az orvosi technika fejlődésétől függően változik, mit tekintünk úgynevezett rendes, illetve rendkívüli eszköznek. Ami ötven évvel ezelőtt még rendkívülinek számított, ma már nem minősül annak, s nemcsak koronként, hanem az adott ország gazdasági erejéhez mérten is értelmezni kell ezt. Ami Afrikában vagy másutt rendkívüli eszköznek számít, az lehet, hogy Európában vagy Észak-Amerikában rendes beavatkozás.

A mai magyar gyakorlatban mi tekinthető rendkívüli beavatkozásnak?
– Az egészségügyi törvény rendelkezik a Hospice intézményéről. Az ennek keretében történő gondoskodást nem nevezzük túlbuzgó ellátásnak. A betegség természetes lefolyását lehetővé tevő, megfelelő fájdalomcsillapító kezelést is magában foglaló, alkalmasint lelki vezetést is tartalmazó gondozás nem minősül rendkívülinek. Az egészségügyi törvény 20. paragrafusának 3. bekezdése kimondja: az életmentő, illetve életfenntartó beavatkozásokat vissza lehet utasítani, ennek azonban számos együttes feltétele van. Ezek közül az egyik, ahogyan a rendelkezés mondja: „a betegség természetes lefolyását lehetővé téve”. Abban az esetben, ha ez megvalósul, hiába van szó életfenntartó beavatkozás visszautasításáról, nem beszélünk eutanáziáról. A halál ugyanis természetes módon következik be, a fájdalomcsillapítás és például a mesterséges táplálás mellett is. Ezek rendes eszköznek minősülnek. Ha azonban a beteg számára már túlságosan terhes, akkor rendkívülinek minősül.

„Túlságosan terhes…”
Hogyan határozható ez meg?
– Mint már említettem, a beteg teljes személyiségét, adott – akár erkölcsi, vallási – helyzetét és állapotát alapul véve lehet és kell ezt megítélni.
Sok minden lehet az ember számára terhes (fájdalmas), de „minden” teher elutasítása eutanáziának minősül. A fájdalomnak jelentkezik ugyanis olyan mértéke, amikor az ember kívánja a halált, de ez még nem minősül akkora tehernek, amely elviselhetetlen lenne számára.

Ez mindig külső megítélés… Mások döntenek erről…
– A beteg véleményét – amennyiben lehetőség van rá – figyelembe kell venni. A betegnek, a szakembernek és a hozzátartozóknak – a szakmai, erkölcsi és más szempontokat egyaránt figyelembe vevő – együttes döntéséről van szó.

Az erkölcsi kiindulópont nyilván az: a beavatkozás nem lehet rossz.
– Vegyük például a fájdalomcsillapítást. Ez jónak minősül, hiszen csökkenti a beteg fájdalmát. Ugyanakkor ennek a jó hatásnak elkerülhetetlen, nem kívánt mellékkövetkezményeként jelentkezik a rossz hatás: a fájdalomcsillapítás következtében a beteg esetleg korábban hal meg.
Sem a betegnek, sem az orvosnak, sem a hozzátartozóknak nem céljuk, hogy a halál előbb következzen be. Szakkifejezéssel élve: eshetőleges szándékkal azonban eltűrik a jó hatáson keresztül következő rossz hatást, és nem fordítva! Az ugyanis elfogadhatatlan!

A szenvedést csillapítani kell, ugyanakkor a katolikus egyház a szenvedés magasabb értelméről is beszél.
– Krisztus kereszthalála, áldozata és egész életműve fényében a hívő ember teljesen másként tekint a szenvedésre. A beteg embertől nem kíván elviselhetetlen szenvedést a Jóisten, de a tőle elvárható szenvedést vállalva, a megpróbáltatás üdvösségszerző lehet számára, és erőforrássá válhat nemcsak saját maga, hanem mások számára is.