Mint a mezők virágja”

Ezek a „pillanatok” rögződtek lélekvásznára, a későbbiekben pedig a tájjárások, amikor a helyi rózsafüzér-társulatok imádságába bekapcsolódott, miközben szülei hangját hallotta csöndes estéken: lefekvés előtt a tizedet morzsolták „egyre gyarapodó családjukért”.
Spiritualitás- és társadalomtörténet, csapatszerveződés és egyéni szerepek együttesében a tudós nem áll meg az általánosítás szintjén, hanem a rózsafüzér-imádság történetét állítja a középpontba, a társulatok kutatását Európában és Magyarországon. A történeti érdeklődés – amely az 1990-es évektől megélénkült a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszékén – elsősorban a vallási csoportszerveződéssel és a vallási élet egyéni szerepeivel foglalkozott. A laikus vallási egyesületek közül „hangsúlyosan vizsgálta a nagyobb múltra visszatekintő, de napjainkban is talán legelterjedtebb, úgynevezett élő rózsafüzér- társulatokat. A történeti érdeklődés azt is jelentette, hogy nagyobb időtávlatban tudták rögzíteni és elemezni a társulatok összetételében, kapcsolatrendszerében történt változásokat.



Az olvasót természetesen ennek a világon ma is az egyik legnépszerűbb lelkiségi csoportnak a működése és magának az imádságláncnak a messzi és közeli múltja érdekli. A szerző fejezetenként meglep kutatási újdonságokkal, a rózsafüzérhez kapcsolódó gazdag képanyaggal, a népi vallásosságban, a hazai és világirodalomban, zenetörténetben jelen lévő tartalmi, gondolati kapcsolódásokkal, amelyek századok során igazolják: a szakrális titok-erő elválaszthatatlan a művészettől, a liturgikus, közösségi és egyéni élettől. Sajátos kommunikáció, amely a társadalomtörténetből ma sem írható ki.

Sajátságos fejlődésrajznak lehetünk tanúi, amelynek korábbi kutatói (köztük Bálint Sándor, Pásztor Lajos) nyomán Barna Gábor távlati kitekintéssel megállapítja, hogy a vallási társulatok, egyesületek nemzetközössége azt jelenti, „hogy a különböző tudománytörténeti tradíciók következtében egyes országokban eltérő az érdeklődés a társulatok iránt”. Más képet mutat „a nyugat-európai kutatástörténet, mint a keletközép- európai országok kutatástörténete, az országok 20. századi politikatörténete alapján”. Egyetlen példa az Élő Rózsafüzér Egyesület sajátos vallási kultúrájáról a múlt és az előző századokból: az imatársulat mindenkori céljai közül a tevékeny keresztény közéletiség elemei nálunk az első világháború utáni években erősödtek fel, és az egyház szociális tanításán alapulnak. A formák változnak: karitatív munka, sajtóapostolkodás, kulturális értékek átadása.

A tizenkilenc fejezetre tagolt alapmű nyelv és lelkiség bekezdésében értékelését ekként adja a szerző: „A rózsafüzéres könyvek az első anyanyelvi, nemzeti nyelvű kiadványok közé tartoznak. A szóbeliségben pedig az »írástudatlanok zsoltárát« jelentik. A 150 Üdvözlégy magában hordoz egyfajta monotóniát, ezenfelül azonban egyfajta tudatos belső vallásosság jelentőségét, igényét, megjelenését is.”

Ez a történeti útmutató elemzés kiépít „egy imaginárius spirituális” kapcsolatot Máriához, a szentekhez, Istenhez – napjainkban is. Ha a teológiai megfontolásokat, az imádság mindenkor erős jelenlétét vesszük figyelembe, ne azokra gondoljunk, akik a rózsafüzért mágikus tárgyként értelmezik. „A rózsafüzér a gondolkodás vezeklő kerete, Isten kegyelmének közvetítője – írja Barna Gábor. – Segít elkerülni a bűnt, s gyakorolni az erényt a tizenöt titok átelmélkedésével.” A hagiográfia arról tudósít, hogy a rózsafüzér-imádságban foglalt számszimbolika (a százötven Üdvözlégy) annak kibontása, amit éppen a jelképi tartalom közvetít: a sokszoros segítséget a bűnnel szemben, a nehéz helyzetekben. Arra is érdemes gondolni, hogy a XV. században a rózsafüzér „jó szolgálatot tett a pap nélküli katolikus közösségekben”.

(Az élő rózsafüzér-társulat. Szent István Társulat, Budapest, 2011)