Nem hiányzik belőle egy csipetnyi kacérság sem; azt mondja a neki almát ajándékozó árusnak: „Ha eszem, majd rád gondolok.”Ám azonnal oda is ajándékozza a gyümölcsöt egy koldusnak, majd megvigasztalja Sárát, az idős, vak asszonyt. Irgalmas lelkület, szeretet, jóság, törődés másokkal – ez jellemzi a tizenhat éves Máriát.
A szerelem sem kerüli el: falubeli barátnői évődnek vele, hogy mennyire rajong érte József, ez a harmincéves, szelíd, munkáját szerető férfi, akinek önálló ácsműhelye van. Nincs ugyan sok pénze, de ahhoz elég, hogy megházasodjék. Szenvedélyesen szereti Máriát, úgy érzi, ő az élete értelme. Mária viszonozza József szerelmét, megtörténik az eljegyzés, mindketten alig várják az esküvő napját.
Az angyali üdvözletnél (Lk 1,26–38) Mária szobájában sötét a háttér, a szél erősen zúg, jelezve a Szentlélek jelenlétét. Gábriel angyal nem látható, csak a hangját halljuk. Mária felfelé néz, arcának porcelánfinomságú, áttetsző vonásai szinte belevésődnek a fénybe. Tekintetében félelem, döbbenet, hitetlenkedés, végül boldog megnyugvás, az Örökkévaló hihetetlen kegyelmének engedelmes elfogadása.
A boldogság az, ami ezt követően meghatározza Mária lelkületét: amikor már látható jele van áldott állapotának, nem aggódik, hogy mit szólnak hozzá a szülei, illetve József. A bűntelenség biztos tudata tükröződik az arcán, lágyság, révület, átszellemültség, mint aki feltétlenül bízik Isten segítségében: biztosan nem hagyja magára, ha egyszer ekkora, emberi ésszel felfoghatatlan kegyelemben részesítette. A szülők persze kétségbeesnek, József pedig szinte megsemmisül, amikor tudomást szerez jegyese állapotáról, mérhetetlen csalódottságot érez. Nem csupán Máriában, az egész emberi nemben csalódott, az olyan fogalmakban, mint szeretet, hűség, őszinteség, tisztaság. Ha Mária képes volt erre, akkor minden összeomlott, semminek nincs többé értelme – ezt fejezi ki József fájdalmas arca. Ezt a végtelen szomorúságot az angyali üzenet oldja fel (Mt 1,19–25): Józsefnek mintha rémálmai lennének, alvás közben nyugtalanul, nyöszörögve forgolódik, s eközben égi hangot hallunk, majd a következő jelenetben boldog mosollyal az arcán kéri Mária bocsánatát, amiért feltételezte róla, hogy bűnbe esett.
József ácsmesterként mindent megtesz azért, hogy Mária és Jézus semmiben ne szenvedjen hiányt. Egyszerű, mélyen hívő lélek. Tudja, hogy az egyiptomiak hamis, nem létező istenekhez imádkoznak, de nem érti, Izrael mindenható Istene miért pont őt választotta ki, hogy egyszülött Fiának földi apja legyen. Elfogadja azonban az Úr akaratát, és engedelmesen követi. Mária és József Istenbe vetett hite, bizalma tökéletes, de azzal kapcsolatban, hogy mi Jézus küldetése, s még inkább, hogy miféle súlyos megpróbáltatásokkal jár ez, a bizonyosság sejtésekkel, kétségekkel keveredik bennük.
A film szerint Jézus harmincévesen kezdi meg gyógyító és tanítói tevékenységét. Anyjával bensőséges a viszonya: „Olyan kenyeret, mint te, senki nem tud sütni”, mondja neki küldetése megkezdésének napján, s hangjának gyengédsége kifejezi a hálás köszönetet a családi otthon melegségéért, békés biztonságáért, a szeretet uralta harmonikus légkörért, amelyet anyja József halála után is biztosított neki. Jézus elsőként Máriával közli, hogy mindenhová elmegy hirdetni az örömhírt. Anyja arcán megjelenik a félelem és az aggodalom érzése, de a szíve mélyén tudja, hogy semmit nem tehet az isteni végzés ellen, fiának teljesítenie kell földi küldetését.
Mária szinte kezdettől fogva mindenhová elkíséri Jézust. Ő a női tanítványok, Mária Magdolna, Zsuzsanna, Judit és Johanna lelki vezetője, akire a többiek nővérükként tekintenek. Az alkotók Lukács evangéliumából (8,1–3) merítenek, amelyben olvasható, hogy Jézust több asszony is követte. Közülük Mária Magdolnának van egyéni karaktere; a film szerint híres prostituált volt valamikor, ahogyan azt a keresztény hagyomány tartja. Lelkét azonban mélyen megérinti Jézus tanítása, még ha sokszor nem is érti minden szavát. Mária Magdolna az, aki vigasztalja Máriát, amikor Jézussal közlik, hogy itt van anyád és rokonaid, ő pedig így válaszol: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Azután kitárta kezét tanítványai felé, és így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az én fivérem, nővérem és anyám«” (Mt 12,46–50). Mária Magdolna felháborodik ennél a jelenetnél, úgy értelmezi, hogy Jézus ezzel megtagadta az anyját. Mária lelkét megrendítik ezek a szavak, de erőt vesz magán, és megvédi Jézust: nem mindig érti a fiát, de ő Atyja szavait mondja. Mária itt nagyon erős hitről tesz tanúbizonyságot, hiszen sem érzelmileg, sem értelmileg nem tudja feldolgozni azt, amit Jézus mondott. Mintha azt sugallná ezzel: nem az a lényeg, hogy megértsük a mennyei Atya minden megnyilvánulását, hanem hogy engedelmesen kövessük akaratát.
Mária ijedten fogadja Jézus első jövendölését arról, hogy Jeruzsálemben keresztre feszítik majd (Mk 8,31–33). „Muszáj ilyen korán Jeruzsálembe menned?”– kérdezi fiától aggódva, mintha abban bízna, hogy Jézus megváltoztatja az elhatározását. Mária késleltetni akarja a földi vég eljöttét, félti gyermekét a rá váró szenvedéstől, és retteg a lelkét átjáró tőr fájdalmától, amelynek pontos megnyilvánulási módját nem tárták fel előtte égi üzenetek. Felidézi Jézus gyermekkorát, kettőjük szeretettel teli kapcsolatát. Jézus válasza tömörségében is kifejezi a lényeget: „Mindig a fiad maradok”. A válaszban benne van a remény: mindig, tehát nemcsak itt, a földön, hanem az örökkévalóságban is. Jézus a Megváltója és egyúttal a fia is Máriának, de a gyermeke életéért remegő, kétségbeesett anya ekkor még nem érti meg Jézus ígéretének valódi jelentését.
Mária a többi női tanítvánnyal együtt ott van az utolsó vacsorán is. Igyekszik nyugodt maradni, de látszik rajta, hogy lelkében iszonyú feszültség tombol. Révült arckifejezéssel, szótlanul mered maga elé, mintha égi jelekre várna, megerősítésre, hogy valóban elérkezett-e isteni fia földi küldetésének legvégső szakasza. Amikor Jézus azt mondja, „Bizony mondom nektek: egy közületek elárul engem” (Mt 26,21), Mária mintha mély kábulatból ébredne, az ájulás környékezi. Kitántorog a cenákulumból, és leroskad egy padra. Lelkileg összetört, nem mondja ki, de érezni, hogy ekkor kezd tudatosulni benne: Jézus sorsa beteljesedett, nem kerülheti el a keserű pohár kiürítését. Kezdi valóban megérteni és átélni, mit jelent Simeon jövendölése a lelkét átjáró tőrről. Mária szeme csukva, a lelke csöndes, arca mozdulatlan, a visszafojtott fájdalom tükröződik rajta. Érezzük, hogy magában Isten segítségét kéri: adjon erőt neki és fiának az elkövetkező órák rettenetének elviselésére.
Ettől kezdve Mária isteni fia legkisebb rezdülését is megérzi, a térbeli távolságot legyőzve, lelkileg tökéletesen azonosul Jézussal. Amikor a Getszemáni-kertben Jézus mennyei Atyjához imádkozik, hogy erősítse meg a lelkét, érezni rajta a megrendültséget. Mária arcán ugyanaz a mérhetetlen fájdalom tükröződik. Néhány perc múlva Jézus azt mondja tanítványainak: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják” (Mt 26,45). Mária ekkor kinyitja a szemét, s rohan a Jézusért induló fegyveresek után, hogy jelenlétével lelki támaszt nyújtson fiának.
A filmben Pilátus hatalmas tömeg előtt ítéli el Jézust. Amikor Mária meglátja isteni fiát, fején a töviskoronával, borzasztóan összeverve, kiszolgáltatva szadista hóhérai kényének-kedvének és a primitív tömeg gyűlölködő indulatának, elájul. Az őrjöngő csőcselék közben röhögve gúnyolja Jézust. Mária a tömegben végigkíséri fiát a keresztúton, és amikor Jézus elesik a kereszt súlya alatt, ő is elzuhan, fia fájdalma az övé is. Amikor a keresztfán Jézus feljajdul – „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) –, Mária rémülten kapja a szája elé a kezét. Mintha megrendülne a hitében, s ebben a pillanatban nem hinné el, hogy Jézus harmadnapra feltámad, hiszen a realitás ekkor Simeon jövendölésének beteljesülése a lelkét átjáró tőrről. Ennyi, s nem több.
Jézus a filmben egyszerre szelíd és határozott, a szeretet mellett a keménység sem hiányzik belőle. Személyiségének teljesen emberi vonása, hogy aggódik Keresztelő Jánosért, amiért szembeszállt Heródes Antipásszal. Gyakran veszi körül hatalmas tömeg, úgy ünneplik, mint napjaink rocksztárjait, mindenki csodát vár tőle. Amikor tanít – így a nyolc boldogság (Mt 5,1–12) és a Miatyánk (Mt 6,9–13) elmondásakor –, nem vegyül el a tömegben, némi távolságból beszél az őt áhítattal figyelőkhöz.
Az utolsó vacsorán érezni, hogy a lelke valóban megrendült, isteni és emberi természete közül az utóbbi szorongva gondol a rá váró megpróbáltatásokra. A Getszemáni-kertben, gyötrődései közepette szüksége volna tanítványai együttérzésére, de ők békésen alszanak. Jézus nagyon haragosan tesz nekik szemrehányást, amiért képtelenek voltak vele virrasztani ebben a nehéz órában. A kereszten átéli az Istentől való elhagyatottságot, de utolsó szavai a mennyei Atyjába vetett feltétlen bizalmáról tanúskodnak: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46.)
A két központi szereplő mellett a többi evangéliumi személynek csupán villanásnyi jelenetei vannak a filmben. Pilátus helytartó nem akarja halálra ítélni Jézust, félelemből teszi ezt, attól tartva, hogy a császár megbünteti a zavargások miatt, ahogyan egyik embere utal erre. Pilátus egy nagyhatalom tipikus hivatalnoka, egyetlen szempont vezérli: mindenáron fenntartani a nyugalmat, és megőrizni kényelmes egzisztenciáját. Ennek szellemében kíméletlenül eltipor minden lázadást vagy olyan mozgalmat, amely lázadáshoz vezethet.
Kajafás a dogmákhoz mereven ragaszkodó főpap, nincs benne könyörület, és a sajátján kívül nem hajlandó elfogadni másféle gondolatot, nézetet. Jézus halálakor a mindenkori győztesek önteltségével és rövidlátásával jegyzi meg: „Egy év múlva a nevére sem fognak emlékezni.”
A tanítványok közül mindenképpen megemlítendő Júdás alakja. Amikor az utolsó vacsorán Jézus közli, hogy „egy közületek elárul engem”, szinte dacosan kérdezi: „Én leszek az?” Amikor Júdás elmegy a zsidó főpapokhoz, az az érzésünk, mintha már régóta ismernék őt. Kajafás kérdésére: „Miért árulod el a mesteredet?”, cinikusan, gúnyos mosollyal az arcán kérdez vissza: „Mit gondolsz, miért?” Delannoy filmjében valószínűsíthető, hogy Júdás a pénz miatt, az anyagi haszon reményében lesz áruló, de amikor elfogása pillanatában Jézus szomorúan megkérdezi tőle: „Júdás! Csókkal árulod el az Emberfiát?” (Lk 22,48), nem tudja elviselni mesterének szelíd, szomorú tekintetét, amelyből a gyűlöletnek a szikrája is hiányzik, és rohanva elmenekül a helyszínről. Ezt követőn csak a felakasztott, himbálózó testét látjuk, közvetlenül Jézus kereszthalála után. Szinte egyszerre hal meg a minket bűneinktől megváltó Krisztus, illetve elárulója, aki szörnyűséges tettét felismerve nem mert hinni az isteni kegyelemben.
A filmben Jézus Mária Magdolna előtt jelenik meg először, az evangéliumban leírtak szellemében (Jn 20,11–18). Amikor Mária Magdolna közli ezt az utolsó vacsora termébe bezárkózó tanítványokkal, Szűz Mária otthagyja a cenákulumot. A lépcsőn jön lefelé, arcán boldog, felszabadult mosoly, mintha most vált volna bizonyossá számára, hogy beteljesedett mindaz, amit az angyal annak idején mondott neki, s Jézus ígérete is, hogy keresztre feszítése után harmadnapra feltámad. János, a kedvenc tanítvány szalad utána, hogy teljesítse, amit Mestere rájuk bízott a kereszten: „Asszony, íme, a te fiad! Azután azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád! És attól az órától magához vette őt a tanítvány.”(Jn 19,25–27.)
Jean Delannoy filmje távol áll minden profanizálástól, szellemében és lelkiségében is hűen követi a négy kanonizált evangéliumban leírtakat, elfogadva azok igazságtartalmát. Eszközei egyszerűek, s noha az érzelmeinkre is épít, mindvégig gondosan mellőzi a giccses megoldásokat.
(Názáreti Mária – Francia–marokkói film, 106 perc, 1995. Rendező: Jean Delannoy. Forgatókönyvíró: Jean Delannoy, Jacques Douyau. Főbb szereplők: Szűz Mária – Myriam Muller, Jézus – Didier Bienaimé; József – Francis Lalanne)
