„Isten azt mondta: Vagyok! Olyan jó, hogy meg is mutatta”
Fotó: Merényi Zita

 

Bepillanthatunk a Pindroch család karácsonyestéjébe?

– Együtt díszítjük föl a fát, már a nagylányommal közösen. A kisebb testvérei azért még úgy gondolják, hogy az angyalok jönnek meg a Jézuska… A fa nálunk minden évben a felső szinten áll, amíg díszítjük, a gyerekeket lecsaljuk átöltözni, készülődni, aztán én hirtelen eltűnök, és csengetek. Vagyis: az angyalok csengetnek. A nagylányom ezzel kapcsolatban azért már tesz fel kérdéseket. Eddig kegyes hazugsággal válaszoltam neki, idén azonban valószínűleg már valami zsinóros megoldással kell majd kivitelezem a csengetést. Azután fölmegyünk az emeletre, és bekapcsolom a Csendes éjt…

Énekelnek?

– Azt ritkábban, én nem is nagyon tudok énekelni. Meg aztán, ahogy meglátják a gyerekek az ajándékokat, elszabadul a mennyország. A szenteste a legszűkebb családunké, másnap együtt elmegyünk a nagyszülőkhöz, a rokonokhoz, 26-án vagy 27-én pedig morzsapartit tartunk. Idén a december 23-tól 25-ig tartó időszak lesz tisztán a családé, mert 26-án már játszom. Ebbe a három napba kell majd beférnie a szent ünnepnek.

Ez nagyon feszített tempónak tűnik, ráadásul adventben is sűrű napokat él meg a december 15-i premier miatt. Meg tud érkezni karácsony ünnepére lelkiekben is?

– Hogyne tudnék! Amivel foglalkozom, az a hivatásom is, de alapvetően munka. Mindenki dolgozik, mások sem élnek másképp, mint én. A „megérkezni” szó azért hangzik furcsán nekem, mert otthon igyekszünk úgy élni, hogy ne kelljen megjátszanunk magunkat az ünnepen. A meghittség nem erre az egyetlen napra szól. Igaz, ilyenkor minden színesebb és titokzatosabb, a zene, a karácsonyfa, a csillagszórók meg a félhomály, de nem ez teszi meghitté az ünnepet. Ha szó szerint beesnék egy forgatásról vagy egy futóversenyről, akkor sem lenne kérdés, hogy megérkeztem-e.

Szokott a karácsony jelentéséről beszélgetni a gyerekeivel?

– Nem. Azt, hogy Isten van, és hogy Jézus maga a szeretet, érzik. Nem kell átbeszélni velük a szimbólumokat, nem boncolgatjuk, mit jelent, hogy a szeretet bennünk él. Ezek a gondolatok néhány év múlva maguktól jönnek majd elő, és remélem, hogy nem is kérdések formájában, hanem a tapasztalat miatt mind­ez magától értetődő lesz számukra. Amit a hittanórán tanultam, például hogy a bűn az, ha akarattal vétek a lelkiismeret tisztasága és Isten szava ellen, vagy hogy a testünk Jézus háza, ezért vigyáznunk kell magunkra – ezt a gyerekek ösztönösen tudják. Nem is szeretném a dogmatikus részt szájbarágósan erőltetni. Egyébként már a nagyon szép párbeszédek tudnak kialakulni a családunkban. Az ötéves Ricsi fiam például, amikor épp rendreutasítom valamiért, csípőből azt válaszolja, hogy „apa, nem te vagy a főnök, hanem Isten”. Nem tudom, hogy ezt a nővérétől hallotta-e, aki egyházi iskolába jár, vagy maga találta ki, de nagyon örülök neki, hogy így gondolkozik, mert amit mondott, az valóban így van.

Nemrég azt nyilatkozta a Szemlélek blognak, hogy már fiatalon rájött: a humor a legrövidebb út ahhoz, hogy felfigyeljenek Önre. Véleménye szerint hol lehet a humornak szerepe karácsonykor?

– Mindenhol. Az imént említett interjú után elgondolkodtam azon, hogy vajon egy-egy alakításom mit ad hozzá az emberek lelki fejlődéséhez, gondolkodásához, elvezeti-e őket különböző felismerésekre. Úgy gondolom, hogy egyes szerepeim egyáltalán nem. Ugyanakkor egy-egy előadáson ott ül ötven vagy akár ötszáz ember. És ha csak egy olyan bohózatot néznek, mint mondjuk a Feydeau-darab, a Bolha a fülbe (bemutatója december 15-én volt a Thália Színházban – a szerk.), amelyben mindenki önző, és aminek igazából nincs különösebb mondanivalója, csak a szórakoztatásról szól, de a kollégáimmal sikerül megnevettetnünk őket, az már maga a szeretet. A történelemben arra még nem volt példa, hogy gyűlölködő emberek kacagva gyűlölték volna egymást. Ha egy színész el tudja érni, hogy megnevettesse az embereket – és ilyenkor a közönség ugye nem a színészen, hanem saját magán nevet –, azzal utat készít a szeretetnek. Karácsonykor bárhol, bármikor helye van a nevetésnek. Az a legjobb, ha a hozzánk legközelebb állókkal jövünk össze, és amikor csak tudunk, nevetünk. Még a halotti torok lényege is a humor: ott az életet ünnepeljük. Az első halotti toron, amelyen részt vettem, megnevettettem a társaságot, és egy pillanatig sem éreztem magam egy feltűnési viszketegségben szenvedő bohócnak.

Ha idén karácsonykor újra pásztorjátékban szerepelne, kit alakítana szívesen?

– Egy filmben egy pap biztosan nem vállalná el Jézus szerepét, hiszen őt szolgálja. A színház fura műfaj, mert a kontrapunktokon működik igazán jól: a velejéig gonosz karaktert például egy hívő ember tudja a leghitelesebben megformálni, a hívőt pedig az ateista, egyszerűen azért, mert másképpen tekint rá. Életem első színpadi szerepe egy pásztor alakítása volt a betlehemes játékban. Bizonyos értelemben a mai napig ezt a szerepet élem, ezzel azonosulok a civil életemben. A színpadon viszont zavarban volnék vele: én a hitemet ajándékként kezelem, sokáig nem is tettem a kirakatba – nagyon távol áll tőlem, hogy a házaló ügynöke legyek. Talán valamelyik királyt tudnám alakítani a pásztorjátékban. Azért, mert az én olvasatomban a királyok meglehetősen ellentmondásos figurák: nem tudni, hogy politikusként alázatból vagy érdekből járulnak-e Jézus elé. Az ajándék, amit hoznak, olyasvalami, amiből nekik rengeteg van. Jézus és családja pedig igazából nem tud mit kezdeni az arannyal, a tömjénnel meg a mirhával, nincs szükségük ezekre. A királyok ebben az értelemben már-már bambák, látszólag értelmetlen dolgot cselekszenek. Esetleg valamelyik bamba királyt eljátszanám színpadon.

Advent a várakozás ideje. Mi az, amire legbelül várakozik?

– Most elmondhatnám ugyanazokat a mondatokat, amiket a szépségkirálynők szoktak, és amelyektől annyira nevetségessé válnak. Hiszen nem azt akarjuk hallani tőlük, hogy „Világbéke!”, hanem azt, hogy „Te vagy a mindenem!” Vagy sorolhatnék olyan, rövid távú célokat, amelyek az ember komfortzónáját tágítják: legyen meg az autóm, épüljön fel a kis házam. Amire azonban a lelkünk legmélyén várunk, az valami egészen más. A pszichológusok azt mondják, az ember attól fél a legjobban, hogy nem szeretik eléggé, és hogy nem elég jó. Úgy gondoljuk, ha nem szeretnek minket, az nem véletlen. Mindenki arra vágyik, hogy ne csak úgy puszira szeressék, hanem valóban szeretetteljes, szeretetre méltó ember legyen, olyan, akinek jó a közelében lenni. Mert akit szeretnek, az szép, akármilyen orral, szemmel, füllel is született: sugárzik belőle a szépség, a szeretettség.
Én azért nem mondom, hogy nagyon vágynék valamire, mert teljesen rendben van, amim van. A múltkor olvastam egy Facebook-posztot. A szerzője azt írta, hogy mindenki hazudik, mert mindent a pénz irányít, és az ember csak magára számíthat. Sorra érkeztek a megerősítő lájkok és kommentek, hogy bizony, ez már így van. Pedig pontosan az ellenkezője igaz. Határozottan azt gondolom, hogy a szeretet állandó körforgás: én segítek rajtad, te segítesz máson, ő segít egy harmadik emberen, aki talán meg is hökken, hogy hopp, őt most kihúzza valaki a szorult helyzetéből – a szeretet így gyűrűzik tovább. Ahogyan az agresszió is. Ezért nem mindegy, hogy melyik folyamatot gerjesztjük. Ezért kell szeretetteljesen viselkedni másokkal, hogy a szeretet útja folytatódjon. Azt szeretném, hogy olyan ember tudjak maradni, aki így gondolkozik. Nem csak a hitemben, de minden másban is megrendíthetetlen, kimozdíthatatlan erőt kívánok magamnak.

Van olyan emléke, élménye, ami mindig megerősíti, ha felidézi?

– Vannak csodák, de sokszor nem is vesszük észre, hogy a Jóisten áll a hátterükben. Nyáron a Vatikánban jártam pápai audiencián. Hetvenezer ember gyűlt össze a Szent Péter téren, a kereszténység egyik legfontosabb helyén. A pápával való találkozás csodálatos volt, de nem éreztem, hogy egyszeri és megismételhetetlen volna. Jólesett, hogy mikor odaadtam a Szentatyának a családomról készült fotót, még arra is volt figyelme, hogy megáldja, és adjon egy pápai pecsétes olvasót. De a nagy megtapasztalást mégsem ez jelentette. Ahogy ott álltam a sokaságban, egyszer csak észrevettem, hogy a baldachinos emelvény fölött, amin a pápa ült, körözni kezdett egy sirály. Egy nagy nemzetközi kórus énekelt, a madár pedig eközben gyönyörűen repült, tényleg úgy, mint a leggiccsesebb amerikai filmekben, mintha csak számítógéppel tervezték volna meg a röptét. Egészen elképesztő volt látni, hogy mindez itt igazi. Nem is erős, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen istentapasztalást jelentett ez számomra. Mélységes nyugalommal töltött el, és legbelül tudtam, nem kell keresztes lovagként harcolni érte, Isten van, ez nem lehet kérdés. Ebben a pillanatban úgy éreztem, Isten megszólalt: „Vagyok!” A lelkemben pedig így feleltem neki: „Tudom, Uram – de azért olyan jó, hogy megmutattad.” Ha a hit ajándék, akkor egy-egy ilyen megtapasztalás még inkább az. Ráadásul minden úgy történt, hogy nem kértem Istentől: mutasd meg, hogy létezel!

Van kedvenc karácsonyi verse, zenéje, könyve vagy filmje?

– Film, az van. Egy háromnegyed órás rövidfilm, amely egy gyönyörű történet, Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című novellája alapján készült. Arról szól, hogy a gazdag ember, aki a ház legfelső emeletén egyedül él, pénzt küld a földszinten lakó sokgyerekes családnak, és csak azt kéri, hagyják abba az éneklést. A szegény ember csitítani próbálja a gyerekeit, de nem sok sikerrel, tovább dúdolnak magukban. A szegény ember végül visszaküldi az uraság pénzét. Csak azt nem értem, miért nem hívja le maguk közé az egyedül élő gazdagot? Én a helyében ezt tenném…

Milyen előadásokban szerepel decemberben és januárban?

– A Thália Színház repertoárján futó darabokban: Legyen férfi, Monsieur Pignon!; Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban; Alul semmi; Rövid a póráz. És most próbáljuk a Bolha a fülbe című darabot, amit az imént már említettem. Ezenkívül van egy önálló estem is, Segítség, megnősültem! címmel. Az idén ezt ajándékba viszem a pécsi nagycsaládosok egyesületének. A feleségemmel közös Mr. és Mrs. című előadást pedig Zentán mutatjuk be a vajdasági magyaroknak. Ezek az alkalmak számunkra sokkal többet jelentenek egyszerű fellépéseknél.

Úgy tudom, hogy egykori iskolája, az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium számára is ajándékkal készül.

– Egy előadássorozatot szeretnék megvalósítani, hálából azért, amit ott kaptam, és azóta is megtartok. Az egykori osztálytársaimat szeretném bevonni ebbe a kezdeményezésbe. Abból indultam ki, hogy a Franka mindig büszkélkedhetett a múltjával. Annak idején nekünk is öregdiákokat hoztak fel példaként, a múltat állították elénk az atyák. A mostani diákok számára pedig mi vagyunk a múlt. És biztos vagyok abban, hogy a Franka jelene is nagyon erős, kiváló diákok járhatnak oda ma is. Ezt az állandó értéket szeretném megerősíteni mindenkiben. Először én tartanék egy tanúságtételszerű, személyes hangú előadást az életemről, a pályámról, a frankás tapasztalataimról, azután pedig minden héten más és más egykori osztálytársam mesélne arról, hogyan köszönt vissza az életében mindaz, amit a Frankában kapott. Az egykori diáktársaim között van államtitkár, orvos, ácsmester, a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozó vezető, mindenki van mit meséljen a fiataloknak. Az atyák annak idején nekünk is mondtak megfontolandó dolgokat, mi meg csak legyintettünk, hogy „jól van, meséljetek csak…” Most mi igyekszünk átadni a meglátásainkat, és ránk legyintenek majd a fiatal srácok. De nekünk akkor is el kell mondanunk, amit tudunk, nekik pedig hallaniuk kell. És ha húsz év múlva, jó esetben még egy-egy döntés előtt beugrik nekik, hogy hopp, a suliban ott volt az a fickó, aki szerint így és így érdemes cselekedni egy ilyen helyzetben, akkor már elmondhatjuk: sikerült vissza-, illetve tovább­adnunk valami fontosat.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..