A mesének vége

Sokunk gyermekkorának kedves emléke a két ünnep közötti kizökkent idő: lefekvés helyett éjfélig szabad még játszani, anyu finom sütivel kínál, és a tévében is csupa jó műsor látható. Mary Poppins, A kincses sziget, Bambi vagy Aladdin kalandjai megunhatatlan szórakozást nyújtanak ilyenkor kicsinek-nagynak egyaránt. Talán nosztalgiánk kopott meg kicsit, talán Hollywood lett ridegebb, de úgy érezzük: igazi családi mozik ma már alig készülnek, miközben az iménti klasszikusok gyártója, a Walt Disney stúdió minden eddiginél nagyobb hadjáratba fogott, hogy elkábítsa érzékeinket.

Mire ezek a sorok megjelennek, már megérkeznek az első adatok a Disney év végi filmpremierjeinek összbevételéről: a stúdió másfél hónap alatt három méregdrága látványfilmet mutatott be (A diótörő és a négy birodalom, Mary Poppins visszatér, Ralph lezúzza a netet: Rontó Ralph 2. – az utóbbit nálunk csak januárban kezdik vetíteni). A produkciók kritikai visszhangja szinte érdektelen, hisz olyan erős marketingkampány kíséri őket, hogy a nyereség szinte garantált. Sőt, az egeres cég egész évben hasonlóan szédítő tempót diktált: a nyár kivételével egymás után küldte a mozikba kasszarobbantó filmjeit, lélegzetet is alig hagyva. Csak néhány cím: Fekete Párduc (1,34 milliárd dollár bevétel), Bosszúállók: Végtelen háború (2 milliárd), A hihetetlen család 2. (1,12 milliárd), A Hangya és a Darázs (466 millió). Ezekhez képest az Időcsavar (133 millió), a Solo: Egy Star wars-történet (392 millió) és a Barátom, Róbert Gida (90 millió) relatív bukása meg se kottyan. A rivális stúdiók idei naptárával összehasonlítva a Disney fölénye még megdöbbentőbb. Mire föl ez az őrült tempó, amely a bemutatók sűrűsödésével lassan önmagát emészti fel? Hogy megérthessük, vissza kell ugranunk öt évtizedet az időben.

Fent és lent

Az alapító Walt Disney 1966-os halála után nehéz évek köszöntöttek a cégre, majd több felvásárlási kísérlet után Michael Eisner volt az, aki a 80-as, 90-es években felvirágoztatta a stúdiót: kibővült a játékfilmes kínálat, a rajzfilmek terén hatalmas sikereket arattak, világszerte újabb Disney-témaparkok épültek, és megszerezték többek között az ABC tévéhálózatot, valamint az ESPN sportcsatornát. A 2000-es évek elején azonban már viharfelhők gyülekeztek: egyre több bukás kísérte a stúdió bemutatóit, a félig-meddig rivális Pixar stúdió közben forradalmasította az animációs filmkészítést, s ezt már nem tudta ellensúlyozni A Karib-tenger kalózai filmek bevétele.
2005. március 30-án egy hallgatag ember, Bob Iger került a stúdió élére. Nyugalmat sugárzó megjelenésével lecsendesítette az elődje által keltett hullámokat, miközben gondosan felmérte a vállalat aktuális helyzetét, annak értékeire koncentrálva. Elmondása szerint egy hongkongi Disney-témapark megnyitója közben döbbent rá: a felvonuló figurák között immár a Pixar új karakterei viszik a prímet. A mozis terjesztés miatt a cégével addig is szerződéses kapcsolatban álló Pixar képviselőivel leült tehát tárgyalni, és 2006-ban végleg a Disney-hez kötötte az apró animációs stúdiót. Az együttműködés azóta is zavartalannak tűnik, bár egy kis hangsúlyeltolódás megfigyelhető: a Disney Animation újabb produkcióiba szinte új életet lehelt a változás, a Pixar saját bemutatói között azonban elszaporodtak a kiszámítható folytatások.

Egyre növekvő étvágy

Még ennél is jobb érzékkel csapott le a Disney 2009-ben a Marvel filmstúdióra, amely Kevin Feige producer vezetésével épp ekkortájt indította be egyedülálló filmes univerzumát. A temérdek képregényhős-történeten alapuló, egymással lazán összefüggő, s tulajdonképpen a végtelenségig nyújtható filmfolyam egy évvel korábban, A Vasember 2008-as premierjével kezdődött, tíz év elteltével pedig gigantikus kritikai és anyagi sikert hoz, hiszen az eddig nagyvásznon bemutatott Marvel-szuperhősök most egyetlen filmben gyűltek össze. A Bosszúállók: Végtelen háború komor befejezése már előlegezi a következő évre beígért folytatást, és Feige elmondása szerint 2028-ig (!) konkrét filmterveket fektettek le a stúdiónál. Nem csoda, hogy Hollywood összes nagyobb stúdiója már évek óta próbálja lemásolni a Marvel sikerreceptjét – eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ám mindez nem volt elég a Disney-nek: 2012 végén megvásárolták minden idők legerősebb márkáját, a Star warst, valamint az Indiana Jones-t birtokló Lucasfilm stúdiót annak alapítójától, George Lucastól. A megállapodást követően azonnal bejelentették, hogy a kultikus tiszteletnek örvendő régi filmek és az ellentmondásos megítélésű előzménytrilógia után kilenc részesre kerekítik a Skywalker család történetét, emellett önálló Csillagok háborúja-sztorikat is elmesélnek majd. A Kathleen Kennedy vezetésével működő Lucasfilm azóta négy év alatt négy filmet hozott ki: a nosztalgiára építő VII. epizód (Az ébredő Erő) után érkező, formabontóbb VIII. részre (Az utolsó jedik) adott szélsőséges rajongói reakciók, illetve az önálló Star wars-történetek (Zsivány Egyes, Solo) produkciós nehézségeinek hatására nemrég a tempó lassítása mellett döntöttek. A mérleg eddig felemás: az új, számozott trilógia J. J. Abrams rendezésében 2019 karácsonyán mindenképp lezárul, s ezután inkább rajzfilm- és élőszereplős sorozatok, illetve két, új bolygók felé kalandozó filmterv segítségével bővítik tovább a messzi-messzi galaxis legendáriumát.

Világuralomra törve

Az iparági sajtó bő egy éve, 2017 novemberében adott először hírt arról, hogy a Disney újabb nagybevásárlásra készül: bekebelezné a 20th Century Fox stúdiót. A sokk körülbelül ahhoz volt hasonlítható, mint amikor a Sony két évtizeddel korábban egyszerűen megvásárolta a Columbia stúdiót. Miután a Disney időközben egy rivális ajánlatát is túllicitálta, s az ügyletet az amerikai versenyhatóság is rendben találta, idén augusztusban biztossá vált a felvásárlás. A bekebelezéssel a cég elképesztő méretű eszköz- és filmkészlethez jut hozzá (többek között az Alien, a Die Hard vagy A majmok bolygója szériához), ám még ennél is fontosabbak a megfilmesítési jogok (például számtalan képregény­karakteré), melyekre egy egészen új szolgáltatást lehet építeni.
Az utóbbi években ugyanis robbanásszerű fejlődésen ment keresztül az internetes otthoni tévézés (streaming). Az előfizetésen alapuló, tartalomkorlátozás nélküli szolgáltatás zászlóshajója egyelőre a Netflix, melynek offenzíváját látva sokan a hagyományos mozizás halálától tartanak. A Disney, úgy tűnik, előremenekül: 2019-től Disney+ néven saját streamingszolgáltatást indít, melynek elérhető filmkatalógusa már most óriásinak ígérkezik. A következmények pedig megrengetik az egész szórakoztatóipart: egyes becslések szerint a Disney az érdekeltségein keresztül immár a piac csaknem negyven százalékát uralhatja.

Ideológiák fogságában

Felvetődhet a kérdés: mi köze mindennek klasszikus Disney-kedvenceinkhez? Annyi mindenképp, hogy a vállalat globális térhódításával uniformizálódik a termékpaletta: egyre több film és sorozat fog egymásra hasonlítani formanyelvében és mondanivalójában. (Ebből a szempontból még nem tudni, mi történik a Fox kifejezetten felnőtteknek szóló filmkínálatával – megtartják-e mint mellékmárkát, vagy érkezni fog az ártatlanná szelídített Die Hard- vagy A majmok bolygója-folytatás…)
Még érdekesebb, hogy a hollywoodi körökben egyre hódító, nagyrészt kultúrmarxista alapokon álló politikai korrektség (melynek része a genderideológia is) bekerül-e a Disney-mozik üzenetei közé. A klasszikus rajzfilmek élőszereplős újraforgatásainak áradatában (Alice Csodaországban, A dzsungel könyve, Hamupipőke, A szépség és a szörnyeteg, A diótörő) volt már erre próbálkozás: másfél éve cikkek sorozata találgatta, hogy A szépség és a szörnyeteg egyik mellékkaraktere a stúdió szándéka szerint homoszexuális-e vagy sem. Hasonló viták lángoltak fel a Star wars: Az utolsó jedik hangsúlyozottan multikulturális szereplőgárdáját vagy a Solo: Egy Star wars-történet egyik szereplőjének nemi orientációját illetően. S a számítógépes effektusokkal új életre keltett klasszikusoknak még nincs vége: hamarosan érkezik az Aladdin, a Dumbó, Az oroszlánkirály és a Mulan új változata.

*

Évezredes kulturális beágyazottságú európaiként hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Amerika rövid történelme meg-megújuló, tudatos mítoszépítési próbálkozások történeteként is olvasható. A westernromantika, a képregénykultúra, a Star wars űrlovagjai vagy a Walt Disney bájos meséi igaz helyett szebbnek hazudják körülöttünk a világot, csakúgy, mint a búfelejtő élvezetre építő szórakoztatóipar. Egymásra találásuk törvényszerű – a kérdés, tudunk-e elnéző mosollyal tekinteni minderre, ahogy Mary Poppins tette a rosszcsont Banks gyerekeket látva…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..