A társaság feladata, hogy hivatásos és képzett munkatársakat adjon a túlterhelt plébánosok mellé. A fogadalomtétel után kettesével-hármasával egyházközségbe kerülnek a nővérek, ahol a plébános munkatársaként kis közösségben élve próbálják megélni és képviselni az evangélium szellemét. „A hivatásos szó magában rejtette számomra azt a szentírási gondolatot, hogy „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Megértettem, hogy minden érték megvalósítása, minden lélek Isten felé irányítása áldozattal is jár. A mi esetünkben az »áldozat« az a törekvés, hogy életünket teljesen Isten szolgálatára ajánljuk fel a hármas fogadalom által. Ezt a fogadalmat ugyan egy évre tesszük, mindig megújítva, de ez nem jelent lazaságot, mert »köt a fogadalom, de még jobban köt a szeretet«. Erre a munkára és a hivatásos életre kalocsai központi házunkban neveltek bennünket. Alaposabb hitbeli képzést az Érseki Hitoktatónő-képző Intézetben kaptunk. Az egyre nehezedő időkre is felkészítettek bennünket. 1949-ben, amikor első fogadalmamat tettem, akkor vezették be a fakultatív hitoktatást. Azóta is sokszor fülembe cseng egykori pedagógiatanárom, Koszterszitz József, a népszerű Koszter atya egy jó tanácsa: Mindig eggyel több ötletünk legyen, mint ahány tilalma a kommunistáknak van.” Ezt a jó tanácsot, már az 1949-es tanévkezdéskor alkalmazni kellett, hiszen az akkori politikai viszonyok nagyon megnehezítették a vallás gyakorlását és terjesztését. „Szeptember 1-jén kerültem Baja-Józsefvárosba, amikor a szülőknek már szóban vagy írásban kérvényezniük kellett, hogy gyermekük hitoktatásban részesüljön. Az iskolaigazgatók találékonyságára volt bízva, milyen módon késleltessék a gyerekek hittanra való beíratását. A jelentkezés időpontja másodpercnyi pontossággal meg volt szabva, egyik nap délelőtt 8-tól 12-ig, a másik nap délután 2-től 6-ig. Csak egy vasárnap hirdethették a templomokban. Hajnaltól éjfélig jártam a várost, és gyűjtöttem az írásos jelentkezéseket, nehogy valaki lemaradjon” – meséli a nővér a nehézségeket. Rita nővér elszántságának és a szülők buzgóságának köszönhetően abban az évben még aránylag sokan íratták be gyerekeiket hittanra. Aztán a következő tanév eleje sem múlt el „kalandok” nélkül. „Ekkor történt, hogy lakásunkon egy egyszerűen öltözött asszony jelent meg, Márta nővért kereste, aki szintén hitoktató volt. Ő nem volt otthon, de én felajánlottam segítségemet. Az asszony csak annyit mondott: tudjanak róla, hogy holnap a hittanbeíratáskor a gyerekek keresztlevelét fogják kérni. Ezután villámgyorsan eltűnt. Nem tudtam, ki ez az asszony, honnét tudja, amit tud, de éreztem, komolyan kell vennem, amit mondott. Sejtettem, hogy ez egy újabb próbálkozás, hogy minél kevesebb beiratkozó legyen.” De Rita nővér itt is megtalálta a megoldást. Mozgósította jó ismerőseit, hogy álljanak készenlétben, a fiatal káplánt pedig felkészítette a másnapi nagy forgalomra a plébániai irodán. „Izgatottan vártuk a másnap reggel nyolc órát. Vajon tényleg kérni fognak keresztlevelet, igazat mondott a kopott ruhás nő? Egy harcias, rátermett anyukát kértem meg, hogy elsőként jelentkezzék a beíratásnál. Lélekszakadva jött vissza: tényleg kérnek keresztlevelet! Az akció ekkor elkezdődött… A még előző este beszervezett nyolcadikos fiúk lettek a biciklis futárok, akik a plébániáról és a kórházból hozták a szükséges iratokat. Akkoriban ugyanis a legtöbb gyereket a kórházban keresztelték meg. Nyolc pap írta az egész városnak a keresztleveleket, mert rengetegen jöttek kérni. A fiúk biciklivel ingáztak a plébánia, az iskola és a nővér között, és hozták-vitték az adatokat, ami éppen kellett. Volt olyan gyerek, aki Bajáról Hercegszántóra kerekezett át a nővér biciklijén, és lélekszakadva, porosan, de sikerrel járt. A rendszerről minden rosszat el tudtam képzelni. Sejtettem azt is, hogy megjelennek majd az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) asszonyai, hogy lebeszéljék a szülőket a beíratásról, ezért megkértem néhány érvelni jól tudó, hívő asszonyt, hogy szálljanak velük vitába. Gyanúm be is igazolódott. Miután a vártnál többen iratkoztak be, és ez rossz pont volt az iskolának, az igazgató késleltetni akarta a beiratkozást, ezért bezárta az ajtót. Én nem hagytam annyiban, erélyes dörömböléssel követeltem jogainkat, és végül kinyitották az ajtót. Így nálunk lényegesen többen iratkoztak be hitoktatásra, mint más iskolákban. Ennek az lett a következménye, hogy az igazgatót leváltották, tőlem pedig visszavonták a hitoktatási engedélyt” – meséli a nővér. De a történetnek még nincs vége…! 1957-ben Adonyból visszakerült Bajára, a belvárosi iskolába hitoktatónak. „Az első nap a folyosón elment mellettem a takarítónő. Akkor, hat év távlatából rögtön belém hasított, hogy ez az az asszony, aki annak idején bekopogott hozzánk. Ő, úgy látszik, ki-be járt a gyűléseken, nem figyeltek rá, így hallhatta meg, hogy másnap kérni fogják a keresztlevelet is. Végül is nem kerültem kapcsolatba vele, mert nem akartam nehéz helyzetbe hozni, így meg sem tudtam köszönni neki, amit tett” – fejezi be Rita nővér a történetet. Akkorra már az egyre erősebbé váló egyházüldözés miatt sok szülő csak titokban járatta gyermekét hittanra, és nem szerették volna, ha mindenki tudomást szerez az elsőáldozásáról. Vágytak viszont arra, hogy mégis ünnepélyesen történjék. Ezért olyan alkalmat kerestek, amikor nem feltűnő az ünnepélyesség, és amúgy is zsúfolt a templom. „A karácsonyi éjféli misén minden elsőáldozó gyereket beöltöztettünk ministránsruhába, és karéjban vették körül az oltárt. Fehér fátyolról a lányoknál szó sem lehetett. Bár a II. vatikáni zsinat előtt lányok nem ministrálhattak, de ekkor mindenki azt hitte, hogy ez most a liturgiához tartozik. Csak az érdekeltek tudták, hogy a betlehemi csoda most vált valósággá gyermekük lelkében” – meséli mosolyogva az újabb különös történetet Rita nővér. Évtizedekig szedte az egyházi adót, ami szintén alkalmat teremtett az evangelizációra. Mindenkihez eljárt, azokhoz is, akik csak azért fizettek, hogy a gyerekük templomban esküdhessen vagy eltemessék a halottaikat. De bekopogott a meggyőződéses ateisták otthonába is, egy kis „eszmecserére”. Az emberek figyelmesen hallgatták, mert a vallás számukra mindaddig nevetség tárgya, öregasszonyok mániája, tudománytalan, elmaradott gondolkodás volt. „Mindenütt hellyel kínáltak, jókat beszélgettünk. Lábatlanon sokszor kérték a férfiak, hogy akkor jöjjek, amikor ők is otthon vannak, mert hozzájuk is eljutott a szokatlan társalgási téma, ami nem volt unalmas. Elmondtam nekik, mit jelentett a vallás az emberiség életében, mi azonos a vallásokban, mi a kereszténység, kicsoda Jézus Krisztus, miért kell szenvedni, van-e élet a halál után… Beszéltem nekik a Szentírásról, mert fogalmuk sem volt róla. Ezek az emberek rettenetesen el voltak butítva. Ilyenkor előjöttek a magánéleti problémák is” – meséli a nővér a spontán szerveződött hittanórákat. „Hogy jó kapcsolatba kerülhessek és maradhassak az emberekkel, nagy önismeretre, emberismeretre volt szükségem, és a megbocsátás képességére. Gyakran visszhangzott bennem Sík Sándor egyik versének (A templomtól a temetőig) egy sora: mert szentségtartó minden ember, és minden ház tabernákulum. Nekem a részeg, elesett, szerencsétlen emberben is Krisztust kellett látnom. Sok szép emléket őrzök magamban. Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy megengedte mindezeket átélnem, megtapasztalnom, és megköszönöm Jézusnak, hogy életemben sokat beszélhettem róla” – fejezi be igencsak kalandos élete történetét a nyolcvanöt éves Endrődi Emma Rita nővér.
