Ljudmila Szaraszkina orosz irodalomtörténész több mint hétszáz oldalas monográfiájában korabeli és később keletkezett dokumentumok, visszaemlékezések és Dosztojevszkij alkotásai alapján mutatja be ezt az egyedülálló életművet az író születésétől kezdve haláláig. Feltárja családja történetét is, egészen a középkorig visszamenőleg. Szakít az irodalomtörténet-írás általánosan elfogadott kliséjével, hogy az író apja idült alkoholista, erőszakos ember lett volna, akit a jobbágyai agyonvertek. Ezzel szemben megbecsült orvos volt, akit betegei nagyon szerettek, és az állam is elismerte munkásságát. Feleségével együtt nagy szeretetben nevelték hét gyermeküket, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy művelt, olvasott felnőttekké váljanak. Dosztojevszkij élete vége felé igen nagyra értékelte, hogy a szellemi-lelki fejlődéséhez szükséges könyveket, így a négy evangéliumot vagy az Ószövetségből Jób történetét, szülei jóvoltából kellő időben olvashatta. Még az írók körében is rendkívülinek számító műveltségét kamasz-, illetve fiatalkorában alapozta meg.
Szaraszkina Dosztojevszkij személyiségét és műveit elemezve több kérdést is föltesz: Mi késztette őt arra, hogy „a külvilágban a legnehezebbet, a legnyomorultabbat, a legreménytelenebbet keresse? (…) Hol van a forrása Dosztojevszkij hihetetlen őszinteségének, megrendítő életszerűségének, amely időnként átlépte a művészet határát?” Dosztojevszkijnek volt ereje, hogy mélyen a saját lelkébe nézzen, és hihetetlen bátorsággal feltárja egoizmusa gyökerét, ami ott lakozik minden ember szívében, szélsőséges esetekben rombolva önmagát és másokat.
A Karamazov-testvérekben a démonaival küzdő, magát alávalónak tartó Dmitrij szerint „az a legborzasztóbb, hogy a szépség nemcsak félelmetes, hanem titokzatos dolog is. Itt az ördög harcol az Istennel, és az emberek szíve a csatatér”. Dosztojevszkij a lét örök kérdéseit kutatta, és ugyanúgy, mint némely hősét, egész életében gyötörte Isten létének vagy nemlétének a kérdése. Hasonlóan a regényében szereplő személyekhez, „a hitetlenség és a kétség” gyermeke volt, szenvedélye teljes erejével „mindenütt és mindenben” elment a végső határig, „és egész életében át is lépett a határon”. Ugyanúgy, mint hősei közül többen, az úgynevezett „szent bolondok”, az író is az „új Jeruzsálem,” az „Új Föld és Új Ég” felé kereste a maga útját. Megalkotta a világirodalom talán legszeretetreméltóbb alakját, A félkegyelmű főhősét, Miskin herceget, a Krisztust megtestesítő, „tökéletes” embert, aki azt mondta magáról: „Vagy zsarnok módjára uralkodni, vagy meghalni mindenkiért a kereszten – véleményem szerint az én alkatom számára csak ez lehetséges, mert nem akarok csak úgy egyszerűen elhasználódni.” A regény piszkozatában az író kitartóan „Krisztus Hercegnek” nevezte Miskint. A herceg keresztény misszióját Dosztojevszkij annak minden tragikumával együtt ábrázolta, hiszen a jó tragikus abban a világban, amely a gonoszságon nyugszik. Szaraszkina részletesen ismerteti azt a vitát, amelyet Dosztojevszkij a hitről, illetve az ateizmusról folytatott többek között Turgenyevvel és Herzennel, s nem értette, hogy lehet valaki büszke arra, hogy ateista: „Krisztus adta nekünk az annyira magasztos elképzelést az emberről, amit nem lehet áhítatos tisztelet nélkül megérteni, és nem lehet nem hinni abban, hogy ő az emberiség örökké tartó eszményképe. De mit mutattak nekünk a turgenyevek, a herzenek. (…) Az Isten magasztos szépsége helyett, amelyre ők köpnek, mindannyian aljas módon hiúk, annyira szégyentelenül (…), annyira meggondolatlanul büszkék, hogy egyszerűen nem értem, miben reménykednek, és hogy ki fogja őket követni?”
zaraszkina könyvéből az is kiderül, hogy Dosztojevszkij szinte egész életében kínzó anyagi gondoktól gyötörten dolgozott, folyamatosan szorították a határidők, s munkáiért megközelítőleg sem kapott annyi pénzt, mint a nála összehasonlíthatatlanul jobb anyagi helyzetben lévő Lev Tolsztoj, vagy az imént említett Turgenyev. Az írás, az alkotás lelki kényszer volt nála, ha nem írt, akkor is regénytervek születtek az agyában, s ezeket fejben is gyakran variálta, mielőtt formába öntötte volna. Nem juthatott olyan mélyre, hogy alkotóereje megrendült volna. Amikor az 1860-as évek első évtizedében démonainak engedelmeskedve évekre a játékszenvedély rabja lett, megírta A játékost. Ekkor ismerkedett meg második feleségével, élete végéig hűséges társával, Anna Grigorjevnával, és megírta a világirodalom egyik legnagyobb regényét, a Bűn és bűnhődést.
Ljudmila Szaraszkina monográfiájában rengeteg az adat, a megidézett személy, de egyetlen pillanatra sem veszünk el az információk tengerében. Mintha nem is irodalomtörténeti munkát olvasnánk, hanem Dosztojevszkij önéletírását, amelyben felidézné életének főbb eseményeit, vallana szeretteihez és ellenségeihez fűződő viszonyáról, elemezné regénye szereplőit. Nem is kellene sok dramaturgiai kiigazítás ahhoz, hogy kiváló színpadi előadás szülessen Szaraszkina monográfiájából.
Végezetül álljon itt az orosz és a világirodalom másik megkerülhetetlen óriásának, Lev Tolsztojnak Dosztojevszkij halála után írt megemlékezése: „Soha nem láttam ezt az embert, és soha nem álltam vele közvetlen kapcsolatban, de most, hogy meghalt, egyszeriben felfogtam, hogy ő volt a legeslegközelibb, legdrágább ember a számomra, olyan, akire a leginkább szükségem van. Író voltam, és az írók mind hiúk, irigykedők, én legalábbis ilyen író vagyok. De soha eszembe se jutott, hogy összemérjem magam vele, soha. Minden, amit tett (jobb, valódibb, hogy ő tette), olyan volt, hogy minél többet tett volna, nekem annál jobb lenne. A művészet bennem irigységet ébreszt, az ész szintén, de a szívügyek csak örömet okoznak. Így hát a barátomnak tekintettem, és mindig úgy gondoltam, hogy úgyis találkozunk, és hogy erre most nincs is szükség, mert az enyém. És egyszer csak azt olvasom, hogy meghalt. Erre kicsúszott a talaj a lábam alól. Elvesztettem a fejem, aztán kezdett világossá válni, hogy milyen drága volt nekem, és sírtam, és most is sírok.”
(Ljudmila Szaraszkina: Dosztojevszkij, Kairosz Kiadó, 2017)
Bodnár Dániel
