Életre nevelő

A gyerekek körében a spontán játék kiveszőben van, s még nem rémültünk meg eléggé. A tünetek ugyanis majd csak néhány év múlva jelentkeznek. Többek között különböző tanulási rendellenességek, szellemi tunyaság, társas érzéketlenség, sérült mozgásérzék, fásultság formájában.
Ez a szükséglet kezdetben úgynevezett funkciójátékokban mutatkozik meg.
A rohangálás, a sokszor szinte céltalan viháncolás kifejezetten gyönyörűséget okoz az apróságoknak. Az erős hallási és látási ingerszükséglet kielégítését szolgálja a csörgőrázás vagy a firkálás. Ebből a szabad játszadozásból lassan kifejlődik a szabálykövető, szimulatív játék. A rohangálásból a legkülönbözőbb mozgásos játékok és a tánc, a csörgőrázásból és a gügyögésből a mondókázás, a beszéd, az éneklés, a firkálásból a rajz, a formázás, a festés. Ezeket már a kíváncsiság, a felfedezés vágya is motiválja, tehát úgymond több „motor” is hajtja, ezért szeretünk annyira játszani.
Hogyan is állunk az unatkozó gyerekekkel és a pót­cselekvést kereső szerencse­játékos felnőttekkel? Miért nem szeret és nem tud mindenki játszani? Mert a játékkészség kifejlődése nem automatikus. A csecsemőkori funkciójátékok kivételével minden játékot először meg kell tanulni. Az elsajátítás kellemes élményekkel – nem magyarázattal – történik. Ha ez hiányzik, például, mert túl bonyolult a szabály, vagy mert a játszó ember nem lát reményt a győzelemre, nincs elsajátítás. Milyen bölcsek a népi játékaink, amelyek eleve „forgó” csapatokat alkotnak, így a győztes csapatban időnként mindenki átélheti a sikert! Nem a gyermekkorban kell megtanulni a versengést. Először az együttműködést kell elsajátítani, az „egy húron pendülést”. Élményekkel, tapasztalatokkal.
Minden játék addig fejleszt, amíg az adott terület – mozgás, fantázia, egyensúly és így tovább –, ki nem fejlődött. Ezután megunjuk az adott játékot. Ha ilyenkor nem tanulunk, sőt nem szeretünk meg egyre bonyolultabb, egyre fejlettebb játékokat, akkor a játékszeretet megreked. Sajnos a fejlesztés éppen a legkritikusabb ponton, az iskoláskor és a korai serdülőkor táján szokott megállni. Úgy tűnik, az iskolák sem tartják elég fontosnak, és a szülők hozzáállását is befolyásolja az a káros előítélet, hogy a játék csak szórakozás. Ha jut rá idő… Így aztán föl sem merül a játékkészség fejlesztésének feladata, a felnőtteknek pedig nincs olyan játék­kincsük, amit továbbadhatnának – nem magyarázva, hanem jókedvű együtt játszással.
Pedig ebből a látszólag haszontalan rendszeres örömteli tevékenységből lesz a tudásvágy, az alkotás, a kreativitás, a problémamegoldás, az agresszió kezelése, a koncentráció, az eredetiség, az együttműködés, a helyzetfelismerés. Nagy tévedés, hogy a könnyen elérhető kikapcsolódás vált ki örömélményt! Sok veszélyt jelentenek ezért a fantáziát kikapcsoló kész játékok, játékprogramok, a céltalan „tévézés”.
Sok jó játékot tartalmazó kiadványt találhatunk a könyvesboltokban, és az interneten is keresgélhetünk. Nagyszerű lehetőséget kínál a mese, a felolvasás, a közös alkotás, gyurmázás, agyagozás, festés, zenélés. A színház, a bábozás, a társasjáték, a „képzeld el…”, a „mi volna, ha…” fantáziajátékok, az egyszerűbb labdajátékok, a tapsos, madzagos mókák, a keresztrejtvények, a képrejtvények. Újra meg kellene tanulnunk és tanítanunk ezt az elfelejtett, de nélkülözhetetlen nyelvet!
Gyürkőzzünk neki, és vidám időt is töltsünk együtt a gyermekeinkkel, ha a hazárdjátéktól, a szerencsejátéktól, a fantáziátlanságtól és az elidegenedéstől meg akarjuk óvni őket! Ez időt és erőfeszítést igényel, hiszen velük együtt „bele kell feledkeznünk” a játékba. Azt az érzést és azt a bensőséges kapcsolatot azonban, ami ezáltal keletkezik, sem leírni, sem pótolni nem lehet. Szükségletük, és ezért szükségünk van rá.
Itt a nyár. Kezdjük el! És nehogy abbahagyjuk „dologidőben”! Ne feledjük, hogy idővel és örömös tevékenységgel gondosan kialakítandó készségről van szó, amelynek egész életünkben jelentősége lesz, tehát nagy hiba lenne csupán a szünidőre korlátozni a játékkedv fejlesztését. A heti sportedzés, a virtuális játékok és néhány „játékosan” megfogalmazott  matekpélda biztosan nem oldja majd meg ezt a kérdést. Az igazi játék „megolajozza a testet és a lelket”.
Játsszunk szellemes, kreatív, a társas együttműködést és nem a másik legyőzését szolgáló, alkotásra ösztönző játékokat otthon és az iskolában, hogy majd ügyes-bajos dolgaink, mindennapi kapcsolataink a „komoly” munka idején is olajozottan működjenek.
Az apa a kisfiával sétált a város főutcáján, ahol nagyon sok kis üzlet és nagy áruház volt. A papa egy hatalmas műanyag szatyrot cipelt, tele játékokkal. A fiú nyafogott, sírt. Erre az apa kiborulva fordult a gyerekhez:
– Megvettem neked a piros kezeslábast, megvettem az átalakítható robotot, a focis társasjátékot, mit vegyek még?
– Csak fogd meg a kezem! – válaszolta a gyerek.
Alapvetően talán minden jó játék erről (is) szól.