A kongregáció diákvezetőjeként szerveztem mindezt; kirándulásokra, szegény családokhoz jártunk. Belekerültem ebbe az áramlásba, s magától értetődő volt, hogy érettségi után a szemináriumba jelentkezem – emlékezik hivatása kezdeteire az idén nyolcvanhét éves Szalai János atya, teológiai tanár, címzetes prépost, néhány hónapja a pécsi Szent Lőrinc Gondozóotthon lakója. Virág Ferenc püspök szentelt pappá 1946-ban a pécsi székesegyházban. Aztán Pesten is tanulhattam, kiegészítve addigi tanulmányaimat. Egy-két évenként mindig újabb plébániákra helyeztek segédlelkésznek: Püspökszenterzsébetre, Ozorára, Olaszra, Görcsönybe, majd nyolc évre a szekszárdi belvárosba. Az 1961-es évben néhány hónapig szentdénesi plébános is voltam. Így végigpróbáltam a lelkipásztori munkákat – az egyházellenes támadások erősödésének idején. Mentettük, amit lehetett: minél többet igyekeztünk megtartani a hitéletből, ahol és amíg csak lehetett az egyesületeket, az egyesületi otthonokat, a Szívgárdát, a Kalot-, a Kalász-csoportokat. Amikor 1953-ban Szekszárdra kerültem, ott már szinte semmilyen csoport nem működött. Néhány évvel később kitaláltam, hogy „felnőtt ifjúsági” hittanórát hirdessünk minden vasárnap délutánra, s ez működhetett is néhány évig. Szentdénesen felkeresett Cserháti József akkori káptalani helynök – később pécsi püspök -, kérésére nagy lelkesedéssel elvállaltam a győri papneveldében a dogmatika tanítását. Ezt a tárgyat Dőry László tanárunk szerettette meg velem a pécsi szemináriumban. Győrben eleinte még latinul tanítottam, de ezt a fiatalok zöme már nehezen értette, mert a középiskolákból latin tudás nélkül érkeztek. Délutánonként fordítgattam nekik magyarra a tankönyvet. 1967-ben Rómába mehettem magasabb tanulmányokra. A Gregoriana-egyetemen az első félévben még latinul hallgattuk az előadásokat, a második szemeszterben már olaszul, a diákság szavazása nyomán. Saját tárgyamban és az egyházi gondolkozás megtapasztalásában is nagyon hasznos volt számomra ez az év. Mikor hazajöttem, már magyarul oktattunk; a fundamentális dogmatika tanítását is elvállaltam. Így szolgáltam huszonöt évet a győri szemináriumban. A hetvenes évek legelején Cserháti püspök lett a kispapképzés (tanítás-nevelés-utánpótlás) püspökkari referense, s mivel a pécsi egyházmegyés papok közül csak én tanítottam teológián, engem hívott maga mellé dolgozni. Aztán maradtam tizenhét évig ebben a feladatkörben, később Szennay András főapát és Szendy József későbbi veszprémi érsek mellett is. Igyekeztünk színvonalasabbá tenni a papképzést, miközben a teljesen világiassá váló közszellem erősen befolyásolta az ifjúságot – és az alakulófélben lévő papi hivatásokat is, amelyek száma így le is csökkent nemcsak Európában, hanem egy-két ország kivételével az egész világon. Feladatom először is egy elfogadható jegyzetsorozat készítése volt, rám bízták ennek szervezését, az írók fölkérését, a szerkesztést – egy évtized alatt megvalósítottuk, sok jegyzetből második kiadás is kellett, néhányból később könyv lett, ilyen volt: Előd István dogmatikája, Várnagy Antal liturgikája, Szántó Konrád egyháztörténete. A római utasítások és minta alapján kidolgoztuk a magyar papnövendékek oktatásának rendszerét, valamint a papnevelés új szabályozását, melyeket jóváhagytak Rómában. A győri szemináriumban a helyi körülményekhez igazodva igyekeztünk gyakorlatiasabb képzést nyújtani: a legjobb hitoktatók templomi hittanóráit, módszereit tanulmányozhatták a kispapok… A kápláni és a plébánosi vizsgákat továbbképzéssel kapcsoltuk össze. 1969-ben pedig az idősebb papok számára is indítottunk továbbképzést a pécsi egyházmegyében. Az egyházmegyék ösztöndíjjal és egyházi gimnáziumi férőhellyel támogatták azokat a fiatalokat, akik az általános iskola után úgy gondolták, hogy papi pályára kívánnak majd menni. A pécsi egyházmegyének is voltak növendékei Pannonhalmán, Győrben, Esztergomban, és egy-két diák Kecskeméten. Rendszeresen felkerestem őket, beszélgettünk, együtt volt a társaság egy délután. Évente nyári tábort tartottunk a tizenöt-húsz fiúnak olyan plébániákon, ahol szívesen láttak minket. Aztán erre a célra egy idős házaspár anyagi segítségével Püspökszentlászlón vettünk házat, amely mostanában a ministránsoknak ad helyet. A papi utánpótlással foglalkozó püspöki megbízottak évente találkoztak a Központi Szemináriumban, s a szervezés nagyobbrészt az én feladatom volt. Hevenesi János jezsuita barátomat felkértem a Krisztus követségében járok című kiadvány elkészítésére, melyben prédikációk, imádságok, elmélkedések szóltak a papi hivatás szépségéről. Rómába egy hasonló témájú világkongresszusra vittem magammal ezt a könyvet, kiegészítve az egyház világnyelveire fordított részletes tartalomjegyzékkel. Nem láttam hasonló kiadványt a közép-kelet-európai országokból. A kiadást jegyzeteladások bevételei tették lehetővé, ugyancsak ebből sikerült megvalósítani a hetvenes évek elejétől évente a teológiai tanárok továbbképző kongresszusait, melyekre a legjobb előadókat tudtuk megnyerni. Később fölbátorodva hívtunk Kárpát-medencei magyar teológiai tanárokat is Erdélyből, majd a Felvidékről és a Délvidékről. 1985-ben Pécsett indítottunk egy hároméves teológiai levelező tanfolyamot, nagy sikerrel. Eleinte a pálos templomban tartottuk kéthetente. 1987-ben megbetegedtem, Győrből Pécsre kerültem, s akkor Cserháti püspök a papi továbbképzést, hivatásgondozást bízta rám a tanfolyam vezetése mellett. A következő évben a püspökség újraindíthatta a karitászt, melynek szervezője lettem. Néhány üres szoba volt az egyik kanonokházban, ott láttunk munkához: mikor kinyitottuk az ajtókat, a pécsiek már ott álltak az adományaikkal, aztán jöttek az erdélyi menekültek és a helybeli rászorulók, és már kezdhettük is osztani, amink volt. Az első karitászkarácsony fantasztikus volt, a zsúfolásig telt pálos templom négy sarkába tettük le a rengeteg ajándékot, zsákszámra a csokoládét. Kihirdettem, vigyen ki-ki kedvére. Arra nem is gondoltam, hogy mindenki csak egyet-egyet visz belőle. Vasárnap délutánonként az erdélyieknek agapé melletti előadásokat szerveztünk magyar történelemből és irodalomból. Beindultak nyugatról a segélyek, Svédországból is állami segítséget küldtek kétszer is, Hollandiából, Ausztriából, Németországból érkeztek az adományok közel három éven át. Élelmiszert, ruhát, bútorokat, pénzt is tudtunk adni rendszeresen a rászorulóknak, és közvetítettük a felajánlott alkalmi munkákat. Mire konszolidálódott az erdélyiek helyzete – álláshoz, lakáshoz jutottak –, kitört a délszláv háború, s tömegesen érkeztek a délvidéki menekültek. Minden ötödik volt csak magyar anyanyelvű, tolmácsok kellettek. A problémák növekedtek, egyre kevesebb munka kínálkozott az ipar és a bányák leállásával. A Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt is adakozott már, ezért bevezettük a személyre szóló segélyfüzetet, amelybe mindhárom helyen beírtuk az adományokat. 1994 körül véget ért a menekültáradat, hozzá tudtunk látni egy korszerű szociális segélynyújtó szervezet kialakításához. 2001-ig vezettem az egyházmegyei karitászt, addig szépen kiépült ez a rendszer. 2000-ben az első Szent Erzsébet rózsája-díjat egyik munkatársunk, Matt Jánosné kapta, aki sokáig mindennapos népkonyhát működtetett Pécsett önkéntesekkel. Komlón karitászóvodát, Szekszárdon RÉV-szolgálatot, szenvedélybeteg-gondozót létesítettünk.
Nyugdíjasként kisegítettem a pécsi ferences templomban, míg egészségem engedte. Most a Szent Lőrinc Gondozóotthonban lábadozom – és hálát adok Istennek sok-sok ajándékáért!
