„Minden helyzetben eszköznek kell lennem Isten kezében”
Fotó: Merényi Zita

 

Mióta él Magyarországon, és hogyan került ide?

– 1973 áprilisában születtem Torinóban. Édesanyám Magyarországon jött a világra, horvát és szlovén felmenők leszármazottja. Édesapám pedig olasz, mégis Franciaországban látta meg a napvilágot. Így igen sokfelé szerteágazik a családom és a rokonságom. A magyar nyelv ismeretét részben otthonról hoztam, részben a Magyarok Világszövetsége által szervezett táborokból, ahol lehetőségem volt arra, hogy megismerjem a magyar történelmet, földrajzot és kultúrát.
1994. július 1-jén érkeztem meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra, egy zöld bőrönddel, ami a mai napig megvan. Egy kereskedelmi cégnél helyezkedtem el, és szinte egyből a szívembe zártam Magyarországot. Azóta is mindennap rácsodálkozom arra, hogy mennyi értéke és kincse van ennek az országnak. Gondolhatunk akár a történelmére, akár a kulturális vagy a vallási gazdagságára. Az emberek pedig nyitottak és befogadók, ami nagyon nagy előnyt jelent, nemcsak a lelkipásztori munkában, hanem a kapcsolati hálók kialakulásában is. Olykor viccesen meg szoktam jegyezni, hogy ideküldtek, és itt felejtettek. De úgy érzem, hálás lehetek ezért a feledékenységért.

Ha jól tudom, az életében és a hivatásában meghatározó volt Bosco Szent János és a szalézi lelkiség. Valóban így van?

– Igen. Én azon a területen születtem és éltem, ahol Bosco Szent János a fiatal éveit töltötte. Torinóban már fiatalként igen erősen kötődtem a szalézi közösséghez. Végigjártam a szalézi utat, amely az oratóriummal kezdődött, majd a szerzetességgel és a papsággal folytatódott. Az Istennek szentelt élet gondolata már Olaszországban is foglalkoztatott, de itt, Magyarországon mélyültem el igazán a lelkiségben. Amikor elindultam a szülőhazámból Budapestre, szó szerint próbára tettem az Istent. Azt mondtam magamban: ha kellek neki, jöjjön utánam. Valóban így történt: utánam jött, és elkapta a frakkomat. Itt lettem szalézi szerzetes Magyarországon.

Nehéz távol lennie Olaszországtól? Gondolom, tartja a kapcsolatot az otthoniakkal.

– Igen, kapcsolatban vagyunk, és havonta, kéthavonta vagy ahogy az időm engedi, hazalátogatok. Általában Rómába megyek; sajnos Torinóba ritkábban jutok el, így a családommal a személyes kapcsolattartás nehezebb. De ha átlépem az olasz határt, máris otthon érzem magam.

Aki figyelemmel kíséri az egyházi médiát, láthatja, hogy gyakran szerepel benne.

– Három évvel ezelőtt nagycsütörtökön megkeresett az apostoli nuncius, és arra kért, hogy másnap menjek fel a nunciatúrára. Már akkoriban is végeztem bizonyos munkákat a hivatalnak. Találkozásunkkor a nuncius úr felkért, hogy a továbbiakban titkárként folytassam a tevékenységemet náluk. A magyarországi elöljárókkal megegyezve így három évre a titkára lettem. Ezzel a feladatommal függ össze az is, hogy a nevem időről időre felbukkan a sajtóban.

A papságnak ezt az oldalát kevésbé ismerjük. Mit jelent a nuncius titkárának lenni?

– Egy elmélkedés utáni imát szeretnék idézni: „Tanítson meg a szentséges és szeplőtelen Szűz a pápa és az Egyház pásztorai iránti hűségre.” Ennek szellemében igyekszem szolgálni. Munkámnak három fő területe van. Az első a kapcsolattartás a magyar állami közintézményekkel. Ezen a területen általában világi emberekkel találkozom, akik nem biztos, hogy ismerik az Egyházat, a Szentszéket. Egy másik fontos feladatkör a kapcsolattartás a nagykövetségekkel, amelyeknek igen nagy a rálátásuk a különböző helyzetekre. Sokszor azonban nincs kapcsolatuk a Katolikus Egyházzal, hiszen nem minden országban követik a katolikus vallást, gondoljunk csak a keleti országokra vagy a közel-keleti régióra. A nunciusi titkár feladatai közé tartozik a kapcsolattartás az egyes egyházmegyékkel és a szerzetesi elöljárókkal is.

Mindez alapvetően diplomáciai tevékenységet jelent. Hogyan tudja megélni a papságát ebben a szolgálatban?

– Valóban diplomáciai jellegű ez a munka, ugyan­akkor megjelenik benne a papi szolgálat evangelizációs oldala is. Hiszen azok körében, akikkel kapcsolatba kerülök, sokan nem ismerik az Egyházat, a felépítését, a tanításait. A papi hivatáshoz tartozó feladatok is gyakran részét képezik a munkánknak. A követségek például időnként arra kérnek bennünket, hogy áldjuk meg az épületeiket, vagy mutassunk be misét egy-egy nemzetközi vagy nemzeti ünnepen. Nemrég például a Cseh Köztársaság nagykövete azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy celebráljunk szentmisét Szent Vencel ünnepén. A papságot emellett más módon, például a szentségek kiszolgáltatásán keresztül is megéljük, és rendszeresen mutatunk be szentmisét, több nyelven is.

A diplomatákról sokakban az a kép él, hogy nagy fogadásokon vesznek részt, és aktuálpolitikai kérdésekben döntenek. Az Ön feladatkörére mennyire igaz ez? Vagy inkább irodai munkát végez?

– Részben irodai jellegű a munkám. A diplomáciai tevékenység alapvetően arra szolgál, hogy összekösse a pápát a különböző országokkal. Természetesen a szolgálatomnak része a fogadásokon való részvétel is. De ennél sokkal lényegesebb a kapcsolatok ápolása. Manapság kapcsolatrendszerek hálójában éljük az életünket, és a kapcsolatok nagyon jó lehetőséget kínálnak az evangelizációra, arra, hogy elvezessük az embereket Istenhez. Fontos, hogy megértsük a miénktől különböző vallásokat is, és folyamatos párbeszédet tudjunk kialakítani velük.

A nunciust segíti, s emiatt Ön is gyakran kerül a reflektorfény közelébe. Érez-e időnként kísértést a szereplésre, arra, hogy előtérbe kerüljön?

– A kísértés elkerülésének legjobb módja, ha az ember tudatosítja magában, hogy ő itt nem főszereplő, hanem csupán eszköz. Az én feladatom az, hogy segítsem nuncius úr bekapcsolódását a magyar Egyház vérkeringésébe. Eszköz vagyok ahhoz, hogy megismerje a magyarok történelmét, kultúráját, gondolkodását, lelkületét és lelkiségét. Az a dolgom, hogy pontos információkkal és megfelelő háttérismeretekkel lássam el, és minden téren támasza legyek a munkájában.

A nuncius titkáraként mit gondol a papságról? Hogyan határozná meg, ki a pap?

– Tömören összefoglalva azt mondanám: a pap Isten eszköze. Egy-egy adott helyzetben nem mindig könnyű meglátni, hogyan válhat az ember Isten eszközévé. A külső szemlélő úgy vélheti, a titkári feladatkörben nincs sok esély arra, hogy valóban megélhessem a papságomat. Én azonban úgy látom, a munkámmal együtt járó evangelizációs lehetőségekben felismerhetem a papi hivatás lényegét, és azt, miként lehetek eszköz Isten kezében.
Máté János Kristóf

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..