A legszebb katedrálisban
Fotó: Merényi Zita

 

Húsz perccel a 9 órai hivatalos kezdés előtt már több mint százan hangolódtak gitáros énekekkel a szertartásra. S ahogy teltek a percek, egyre többen és többen érkeztek, jórészt fiatalok, de idősebbek is szép számmal. Sok kisgyermeket is elhoztak magukkal a szüleik, hogy jelen legyenek azon a misén, amely a maga nemében egyedül­álló Budapest történetében.
Az idei már a harmadik év, amikor több nyári hétvégére lezárják a Szabadság hidat, hogy egy nagyon különleges közösségi teret nyerjen ezzel a főváros, s a Dunához, a természethez is közelebb kerülhessenek az érdeklődők. Idén a legnagyobb újdonság éppen az volt, hogy a sok zenei és kulturális program, piknik vagy épp klímabuli mellett egy katolikus szentmise is bekerült az események sorába. Ráadásul nem az Egyház részéről érkezett az igény, hanem a szervezők, a Város és Folyó Egyesület (Valyo) és a Pro Progressione kulturális közhasznú szervezet kereste meg a kéréssel Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetest.
A lehető legszebb katedrálisban vagyunk – Sajgó Szabolcsnak a szentmise elején elhangzott szavai még inkább megerősítették az esemény emelkedett, mégis nagyon egyszerű és természetes alaphangját. A névnapját éppen július 28-án ünneplő Szabolcs atya eredetileg egyedül vezette volna a szentmisét, de végül csatlakozott hozzá rendtársa, Nagy Bálint, illetve a Fülöp-szigetekről származó verbita, Elmer Hernandez és a ghánai szalézi, Michael Karikunnel is, mintegy a világegyházat képviselve. A szentmisén részt vevőket Sajgó Szabolcson keresztül üdvözölte a külföldön tartózkodó Erdő Péter bíboros, prímás. A Bangladesben levő Csókay András idegsebész-professzor pedig a távolból arra kérte a jelenlevőket, imádkozzanak az ottani sziámi ikreket szétválasztó nagy műtétjük sikeréért.
Szentbeszédében Sajgó Szabolcs többször is utalt a nem mindennapi misehelyszínre. Egy folyó fölött állunk – mondta –, ez az élet, a mi közös életünk jelképe, amely Isten életének végtelen óceánjába torkollik. A legnagyobb hídépítő, az igazi pontifex maxi­mus számunkra Krisztus, akiben leomlanak a falak, a kerítések, minden, ami az embert a másik embertől elválasztja.
A Szabadság hídról a Szabadság-szobrot és a Sziklakápolnát is jól látni. Ha végigtekintünk a történelmünkön, láthatjuk, hogy az itt élő nép mennyi mindent odaadott a szabadságáért, sokszor még az életét is feláldozta érte – hangsúlyozta Szabolcs atya. A Sziklakápolna fölötti keresztre pillantva arról beszélt: a szabadságnak, legyen az földi vagy isteni szempontú, ára van, és ezt az árat éppen a keresztfán fizette meg értünk valaki. A szónok felhívta a figyelmet arra is, hogy a közösségben nagy erő rejlik, melynek forrása mindig maga Isten, a misztérium teljessége. A szentáldozás latin neve, a communio is közösséget jelent – tette hozzá. Ezután arra kérte a szentmise résztvevőit, hogy a 13 és fél hónap múlva rendezendő nagy ünnepre, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra is készüljenek fel, egyénileg és közösségben egyaránt. „Aki csak erre jár, kapjon kedvet, hogy közénk tartozzon!” – biztatott.
Katolikus újságíróként nyilván elfogult vagyok az Egyház iránt, de ezen a szentmisén kicsit valóban úgy éreztem, mintha a mennyei Budapesten lennék. A Szabadság hídon bemutatott szentmisén figyelmesen engedték előre egymást az emberek az áldozásnál. Sokan átadták kényelmes ülőhelyüket a megfáradtaknak, és ismeretlen ismerősökként fogtuk meg egymás kezét a Miatyánk szavai alatt. Erre az imádságra éppen az e napi evangéliumban tanította apostolait Jézus. A könyörgésekben fiatalokért, idősekért, betegekért, cigányokért és nem cigányokért, hajléktalanokért és hajlékkal bírókért egyaránt imádkoztunk. Türelmesen együtt énekeltük az énekeket a hosszúra nyúlt áldozás alatt, csodáltuk az Ave Maria éneket és a szentmise után a tárogatón eljátszott Boldogasszony Anyánkat. Megtelt szabadsággal a híd. Úgyhogy beszámolómat csak azzal tudom zárni, amit a közelemben álló egyik fiatalember kiáltott a mise végén: Juhé!

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.