Nem erőltetett a párhuzam – nyugtat meg Vojcek László, a Budai Irgalmasrendi Kórház szülész-nőgyógyász szakorvosa, aki sok ezer kis emberpalántát segített már világra, de egyetlen abortuszt sem végzett orvosi pályáján. – Ilyenkor valójában a világmindenség születik újjá, az Isten jelenlétét érezhetjük meg lelkünkben. Minden gyermek születése egy igazi karácsony… Ezért fogadom megütközéssel azon embertársaim véleményét, akik nem ismerik el, hogy az emberi élet a fogantatással induló és a természetes halállal végződő folyamat – mondja Vojcek doktor, akit nemzetközi hírű tudósként több grémium, köztük a Vatikáni és a Szent István Akadémia is tagjai közé választott.
– Ha az ember elveszti hitét, elengedi Isten kezét, akkor azon sem lehet csodálkozni, ha az anyaméhben fejlődő magzatot csak egy sejtcsomónak tekintik. Ha erre gondolok, mindig VI. Pál pápa szavai jutnak eszembe. Ő mondta, hogy „az ember Isten nélkül is meg tudja szervezni a földi életet, de Isten nélkül csak az ember ellen tudja ezt a földi életet szervezni”. Mert mi másnak lehetne minősíteni például az abortuszt, mint az ember ember elleni cselekedetének, gyilkosságnak!
Az állam – válsághelyzetre való hivatkozással – emberi életek elpusztításához nyújt segédkezet a különféle törvények formájában, és például az abortusz támogatására szánt összeg megemelésével. Ráadásul a beavatkozást kérelmező anya – akit egyetértőn támogat az esetek nagy részében a család, a munkahely és a baráti kör is – az anyagi költségek egy részét visszaigényelheti az államtól. Tehát az állam maximálisan támogatja az ilyen jellegű műtéteket.
1956 óta több mint hatmillió legális abortuszt hajtottak végre Magyarországon. Ez a hatmillió kioltott magyar élet azt eredményezte, hogy mára már 10 millió alá süllyedt a nemzet lélekszáma. Ez utóbbi adatról tudnunk kell, hogy ebben benne vannak azok a külföldiek is, akik már elnyerték a magyar állampolgárságot, holott talán még a nyelvünket sem beszélik helyesen…
– Mi, nemhogy nem beszélünk ezekről az adatokról, de az itt megbúvó törvénytelenségről sem esik szó közöttünk – folytatja Vojcek doktor. – A hazai törvényhozásban és alkalmazásban fellelhető ellentmondásra mondok egy példát: a többszörös gyilkos életben maradhat, mert eltöröltük a halálbüntetést. Nem vonom kétségbe az elítélt élethez való jogát, mert azt csak az Isten veheti el, bírói ítélettel sem ölhetünk meg senkit. De az ártatlan magzatnak meg kell halnia, ha az őt megfogant nő kimondja rá a halálos ítéletet! – Az 1992-es és a 2000-es törvény értelmében abortusz esetén – hazai szóhasználat szerint – eltávolítják az anyai szervezetnek egyik élősködő, parazita részét. De a jog a másik oldalon már feltételesen teljes jogú emberként kezeli a magzatot, hiszen akkor is minden jog (például az öröklés joga) megilleti, amikor még meg sem született. A „feltételes” kitételnek a jogi tartalma azt jelenti, hogy élve kell megszületnie a magzatnak.
Milyen hatással van az anya és az orvos személyiségére az abortusz? – kérdezem e megdöbbentő példákat hallva Vojcek doktortól.
– Ezzel a problémával az orvostársadalom szándékosan nem foglalkozik, ugyanis elsősorban jogi s csak másodlagosan orvosi kérdés. A törvényt a jogalkotó megfogalmazza, beilleszti a törvények sorába, a parlament megszavazza, s a továbbiakban, mint aki jól végezte dolgát, az alkalmazás felelősségét áthárítja az orvosra, hogy ítéletvégrehajtóként tegyen eleget a törvény előírásainak. Pedig az orvos esküjében a halál elodázását fogadja.
– Válsághelyzetre való hivatkozással kerül műtőasztalra az anya. A válsághelyzetet a védőnő állapítja meg, aki jó esetben főiskolát végzett. Ő adja ki egy személyben az engedélyt, majd az orvos, az ítéletvégrehajtó szerepére kényszerítve elvégzi a műtétet. Én még nem találkoztam olyan orvossal, aki szívesen hajtotta volna végre a beavatkozást.
– Az abortuszt megélt nők több mint hetven százaléka nagyon súlyos betegségben szenved, amit posztabortusz szindrómának nevezünk. Ez egy sok elemből álló, összetett pszichés állapot. A kiüresedettség, a gyilkos érzés, az önvád, a depresszió jellemzi. Szülészként megtapasztaltam, hogy az abortusz után született első gyermekét sokkal látványosabban szereti, vigyázza, majomszeretettel óvja az anya, de ugyanakkor nem tud felszabadulni benne az igazi anyai öröm, a felhőtlen boldogság.
– Már több nyugati országban rájöttek, hogy a posztabortusz szindrómát kezelni kell. Az abortusz végrehajtása után a nőt leültetik egy pszichológusból, szociológusból és demográfusból álló bizottság elé, és elbeszélgetnek vele. Mert nemcsak a testünkből, de a lelkünkből is kiszakad ilyenkor egy darab. Erre is gondolni kellene. Hiszen amikor meghal egy szeretett családtagunk, akivel földi életünk több évtizedét együtt töltöttük, akkor ezt a kiszakított lelki terünket igenis érezzük. Az anya ugyanígy érzi magzata elvesztését. Én persze azt javasolnám: ne utána, előtte beszélgessenek az anyával!
Heródes félelmében pusztította el a két éven aluli gyermekeket. A mai ember is félelmében pusztítja el a magzatokat. Fél az egyén, aki ezt kéri, fél a társadalom, amelyik ezt megengedi. Egyik is, másik is attól fél, hogy neki kevesebb jut: félti a vagyonát, a befolyását. A politikus fél elutasítani a cinikus módon magzatvédelminek nevezett törvényt, mert esetleg kiszorul a hatalomból… A sort folytathatnánk. Pedig Jézus, föltámadása után azt mondta tanítványainak: „Ne féljetek!”
Ha a rend, a tisztesség, a törvény és a felebaráti szeretet isteni parancsai valós tartalmukat visszanyerik, akkor az emberiség megtalálja a szolidaritás, a keresztény összefogás mentén a környezeti, gazdasági és erkölcsi válságból kivezető utat – vallja Vojcek doktor. Akkor talán a mai aprószentek is világra jöhetnének, s nem lenne szükség vérük áldozatára, mert szavukkal és cselekedetükkel tehetnének hitet Isten mellett.