Fotó: Vatican News
A pápa elmondta, sírva fakadt, amikor meglátta annak a román fiatalnak a kérdését, akit édesanyja kétszer is elvetett magától: először két hónapos korában hagyta magára egy árvaházban; majd huszonegy évvel később, miután a fiú rátalált, és két héten át együtt éltek. „Rosszul bánt velem, és inkább elmentem – írta. – Édesapám meghalt. Mi a bűnöm, hogy anyám nem akar engem? Miért nem fogad el?” – kérdezte a fiú.
Ferenc pápa nem rejtette el megrendülését: „Őszinte akarok lenni veled. Amikor elolvastam a kérdésedet, sírtam. A könnyeimmel álltam melléd. Nem tudom, miért, de sokat adtál nekem ezzel a kérdéssel; a többiek is, de te talán érzékeny pontot érintettél. Amikor édesanyákról van szó, akkor mindig ez van… és akkor megríkattál” – mondta el a találkozón, amely személyes jellegű volt, nem is szerepelt a pápa naptárában.
A csoportban voltak fiatalok, gyerekek és fiatal szülők is, az FDP csoport (FDP protagonisti nell’educazione) elnevezésű civil szervezet vezetője kísérte el őket. Húsz éve vette fel az olasz szervezet a kapcsolatot egy bukaresti árvaházzal, azóta kísérik figyelemmel az ott felnőtt fiatalok sorsát. Kérdéseket tettek fel a pápának életről, halálról, betegségről, bűnről, a fájdalomról, ami abból fakad, hogy szüleik elhagyták őket, a tartós kapcsolatok kialakításának nehézségéről és arról, hogy olykor nehéz elfogadni az Egyház válaszait, amelyekkel sokszor inkább falakat, mint hidakat épít.
Ferenc pápa megpróbált minden kérdésre, minden „miért?”-re válaszolni, hozzátéve: „Soha nem lehet teljes egészében megválaszolni a szívből jövő kérdéseket, néhány kérdésre pedig csak Isten tud válaszolni… Az életben sok »miért?« van, amire nem tudunk válaszolni. Csak figyelni, érezni, szenvedni és sírni tudunk.”
Az egyik ilyen „miért?” az volt, amit az a fiatal vetett fel, akit elhagyott az édesanyja. A pápa elmondta: „Nem arról van szó, mit hibázott valaki, hanem arról, hogy a felnőttek is sérülékenyek, gyengék, a ti esetetekben a nagy nyomor és a társadalmi igazságtalanság miatt, amely maga alá gyűri a kicsinyeket és a szegényeket, és a nagy lelki szegénység miatt.” Ez „egy hibás, embertelen szociális rendszer gyümölcse, amely megkeményíti a szíveket, hibákhoz vezet… és oda, hogy nem találjuk a helyes utat… A lelki szegénység megkeményíti a szíveket, és ahhoz vezet, ami képtelenségnek tűnik, hogy egy anya elhagyja a saját gyermekét.”
Mindenesetre a pápa hozzátette: „Anyukád szeret téged, csak nem tudja, hogyan szeressen, nem tudja kifejezni. Nem tudja, mert az élet kemény és igazságtalan. És a benne élő szeretetet nem tudja kimondani, nem tud megsimogatni téged.” Arra kérte, imádkozzon azért, hogy édesanyja egy napon meg tudja mutatni iránta való szeretetét, és biztatta: „Ne csüggedj, reménykedj!”
A Szentatya szerint éppen a felnőtteknek ez a törékenysége, gyengesége vezet ahhoz, hogy vannak szülők, akik csak az egészséges gyermekeiket tudják szeretni, míg a betegeket, problémásakat nem. Az erről kérdező fiatalnak ezt válaszolta: „Vannak szülők, akik mások gyengeségével, betegségével szemben gyengébbek, nincs elég erejük elviselni mások gyengeségét. Mert ők maguk törékenyek!… Ha van egy óriási nagy kövem, azt nem tehetem le egy kartondobozra, mert a kő összenyomja a kartondobozt.”
Majd így folytatta: „Vannak szülők, akik gyengék, hiszen ők is emberek, a maguk korlátaival, bűneivel és lelki törékenységével, és talán nem voltak olyan szerencsések, hogy kiskorukban mások segítették volna őket. És ezzel a gyengeséggel élik az életüket, mert nem segítettek nekik, nem volt meg a lehetőségük arra, amire nekünk megvan, hogy rátaláljanak egy barátra, aki kézen fogja őket, segíti a növekedésüket, erőt ad, hogy legyőzzék ezt a gyengeséget… Nehéz segítséget kapni azoktól a szülőktől, akik gyengék, olykor mi vagyunk azok, akiknek segíteni kell őket… De ahelyett, hogy kárhoztatnák az életet, amiért erős létünkre gyenge szülőket adott, miért ne fordítsuk meg a dolgot és mondjunk hálát Istennek, az életnek, amiért mi tudunk segíteni a szülőknek a gyengeségükben, hogy így a kő ne nyomja össze a kartondobozt.”
A pápa ezt követően egy fiú kérdésére válaszolt, akinek barátja az árvaházban tavaly nagycsütörtökön meghalt. „Egy ortodox pap azt mondta nekünk, hogy bűnösként halt meg, és ezért nem megy a paradicsomba. Én nem hiszem, hogy így van” – írta a fiú. Ferenc pápa egyértelműen válaszolt: „Az a pap talán nem tudta, mit beszél, talán aznap nem volt jól, volt valami a szívében, ami miatt ezt mondta. Senki közülünk nem mondhatja a másikról, hogy nem kerül a mennyországba. Mondok neked valamit, amin talán megdöbbensz: még Júdásról sem mondhatjuk el ezt. Elmondtad, hogy a barátod meghalt, és hogy nagycsütörtökön halt meg. Furcsának tűnik számomra, amit az a pap mondott neked, talán jobban meg kellene érteni, talán nem jól értetted… Mindenesetre azt mondom neked, hogy Isten mindenkit a mennyországba akar vinni, ebből senki nincs kizárva… Ő a jó pásztor, mindig úton van, hogy megtalálja elveszett bárányait, és nem ijed meg, amikor ránk talál, akkor sem, ha éppen nagyon gyengék vagyunk, ha bepiszkított a bűn, ha mindenki elhagyott, ha az élet maga elhagyott, ő átölel és megcsókol.”
Egy másik kérdésre, hogy van-e értelme templomba járni, amikor onnan kilépve ugyanúgy vétkezünk, Ferenc pápa így válaszolt: „Nem szabad kételkedni abban, elmenjünk-e a templomba, akkor sem, ha újra és újra hibázunk, bűnösök maradunk. Úgy kell Isten elé állnunk, amilyenek vagyunk, smink nélkül, ahogy Isten elé is smink nélkül állunk. Ha azért megyünk el, hogy jó embernek látsszunk, annak nincs értelme. Ha azért megyünk el, mert tetszik a zene, mert ott jól érezzük magunkat, akkor sincs értelme. Annak van értelme, ha belépve a templomba ezt tudom mondani: »Itt vagyok, Uram. Szeretsz engem, én pedig bűnös vagyok. Könyörülj rajtunk!« És akkor Isten úgy dolgozza meg a szívünket, mint a fazekas az agyagot, és szeretete elfoglalja önzésünk helyét.”
Nehéz viszont arra a kérdésre válaszolni – vallotta meg –, hogy miért szenved olyan sok ember a világban. „Ki tud erre válaszolni? Senki – állapította meg a pápa. – Olyan kérdések ezek, amelyekre nincs emberi válasz, csak isteni.” Az egyetlen dolog, amit tudunk, hogy Isten célja „a gyógyítás – Isten mindig gyógyít – és az élet… Isten azokban a nehéz helyzetekben, amelyekbe kiskorunk óta kerülünk, mindig gyógyítani akar, életet akar vinni oda, ahol halál van”.
A pápa végül egy asszonyhoz fordult vigasztaló szavakkal, aki egy családias gyermekotthonra bízta gyermekét: „Vannak, akik elítélnek, mert nem vagyok jó anya. Én viszont azt hiszem, a lányom jól van, és helyesen döntöttem, azért is, mert gyakran találkozunk” – írta. „Egyetértek veled, hogy bizonyos nehéz helyzetekben segítség lehet, ha másra bízzuk a gyermeket… A fontos az, hogy mindent szeretetből tegyünk, gondoskodásból, nagy tisztelettel. Értem, hogy gyakran érzed magad egyedül. Azt tanácsolom, ne zárkózz magadba, keresd a keresztények közösségének társaságát: Jézus azért jött, hogy új családot alakítson ki, az ő családját, ahol senki nincs egyedül, és ahol mindannyian testvérek vagyunk.”
„Olykor – tette hozzá – a testvérek közössége éppen így segít nekünk. Egymásra bízzuk magunkat. Nem csak a gyerekeket. Ha valakinek szívfájdalma van, rábízza a barátjára, és kiszabadul a szívéből a fájdalom… És ez, hogy testvériesen egymásra bízzuk magunkat, nagyon szép, ezt Jézus hagyta örökségül nekünk.”
Forrás: Avvenire.it
Fordította: Thullner Zsuzsanna
