Miért adjak hálát?

A közösség eszményétől milyen messze van a templomainkban sokszor látható miseközönség valósága? Mit tehet és mit tesz az egyház – hivatalos és személyes szinten, tagjaiban -, hogy az Eucharisztia ne pusztán heti egy különóra, hanem egész létünk éltető valósága legyen? Török Csaba teológus, a budapesti Avilai Szent Teréz-plébánia káplánja segítségével kerestünk válaszokat e kérdésekre.

– A II. vatikáni zsinat sok újdonságot hozott: például népnyelvűvé vált a mise, egyszerűsödött a rítus, hangsúlyozni próbálták közösségi jellegét. Mindez azt is eredményezte, hogy ma a katolikus közösség szinte egyedül a misében ünnepli összetartozását. Holott a zsinat előtt az egyházban virágoztak a litániák, az ájtatosságok. Ahol még vannak ilyenek, legtöbbször ott is a miséhez „csapva” jelennek meg. Ezért az eucharisztikus áldozathoz való viszonyunk is megváltozott. Ennek előszele volt, hogy az egyház szorgalmazta a mindennapi áldozást, de a mise gyakori ünneplésével megszűnt annak kimagasló, spirituális, egyházközösségi szerepe, ami korábban jellemezte.
Az, hogy van, aki különféle produkciókat mutat be a prédikáció örve alatt, vagy művészeti mutatványokat visz be a szentmisébe, esetleg balett-táncosokkal vagy bennszülött népek rítusával „gazdagítja” a misét, erre vezethető vissza: minden más formát szinte teljesen elfelejtettünk, és sok olyasmit próbálunk belepakolni a misébe, aminek ott nem volna helye. Az eucharisztia éve a mindezekkel kapcsolatban érezhető nehézségekre próbált reagálni. Az öntudatot, az összetartozás-tudatot erősítette, és újra igyekezett az eucharisztia lényegére irányítani a figyelmet. Nekünk, katolikusoknak ezen a téren az ellenreformációs hév öröksége az egyik legfőbb nehézségünk: amikor a reformátorok azt kezdték hangoztatni, hogy az eucharisztia emlékezet, közösségi ima, a trentói zsinat megerősítette a valós jelenlét tanítását. A nép felé ezt a középpontban lévő tabernákulum fejezi ki. Ezzel mutatjuk meg egyértelműen: mi hiszünk abban, hogy nemcsak a liturgiában, hanem azon kívül is Krisztus teste az átváltoztatott kenyér – amit a protestánsok nem vallanak. Emellett a szentségimádás lett annak eszköze, hogy felmutassuk: az Oltáriszentség objektív valóság, s nem csak pillanatnyi emlékezet vagy aktív szimbólum. Amikor az eucharisztia éve újra elkezdte erősíteni e formát, II. János Pál pápa mindig hangsúlyozta a közös szentségimádás fontosságát. Fölmerül a kérdés: valóban megvalósul a közösségi szellem? Mi, katolikusok nagyon helyesen őrizzük a valós jelenlét tanítását, de közben mintha kicsit csorbát szenvedne annak tudatossága, hogy ez a kenyér nem azért van, hogy tárlóba helyezzük, hanem hogy életünk legyen általa. Egy belvárosi közösségben mit tapasztal az ember? Amise és a szentségimádás is tulajdonképpen párhuzamos magánimák helye. Döbbenetes azt látni, hogy vannak családok, amelyek nem vesznek részt úgy szentmisén, hogy a keresztvetéskor már és az áldáskor még ott lennének. Megérkeznek prédikáció tájékán, majd megáldoznak, és ezután rögtön hazamennek. Az elidegenedés számos jele megmutatható a mise közönségében. Tényleg ezt a szót kell használnunk. Az eucharisztia nem varázsvessző, amely megoldja ezt a problémát: „Kimegyünk áldozni, és közösség vagyunk…” Talán az a veszély számunkra, hogy a szentség erejében való helyes hitünket kissé tévesen értelmezzük a gyakorlatban, mert hiszen az Isten kegyelméhez kell az ember cselekvő válasza is.

E helyzetkép akár kedvünket is szegheti, de vajon milyen kiutat lehet találni az aránytalanságból, a személytelenség tereiből?
– Nem liturgikus vagy nem templomi programoknak is hatalmas erejük lehet. Például egy közös zarándoklatnak, ahol egy hétig össze vagyunk zárva. Vagy más közös élményeknek. Akár egészen profán dolgok is segíthetnek: például egy múzeumlátogatás, egy színház vagy mozi. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy ez önmagában megoldja a problémákat. Németországban, ahol hagyományosan erősek a közösségek, világossá vált, hogy a plébánia nagyon könnyen kisiklik, ha átmegy valamiféle közösségi műsorszolgáltatásba. Az biztos, hogy ez utóbbira szüksége van a társadalomnak, egyre több közösségépítő és -fejlesztő képzést indítanak egyetemeken is. De hát a papot nem erre képezték, és nem is biztos, hogy az eucharisztia körül összegyűlő közösségnek ez volna az első számú feladata. Valószínűleg az lenne az egészséges, ha a közösség emberi kapcsolatain keresztül valósulnának meg ilyen alkalmak, és nem közvetlenül a templom vagy a plébánia elsődleges célkitűzése lenne, hogy minél gazdagabb programokkal várja a híveket.

De hogyan jön létre az eucharisztikus közösség?
– Ezzel kapcsolatban nagyon értékes volt számomra II. János Pál pápának egy sajátos kifejezése: ő Máriában látta meg egy sajátos lelkület ősképét. Eucharisztikus asszonynak nevezte, és az ő mintájára próbálta megmutatni az eucharisztikus életet. Az eucharisztia a görögben szó szerint hálaadást jelent. Mivel igaz az emberi életre, amit Jézus mond: „Nélkülem semmit sem tehettek”, annak alapvetően hálaadó létezéssé kell átalakulnia. Az első keresztény közösségek tapasztalata azt mutatja, hogy ahol elevenen jelen van a hétköznapokban ez az eucharisztikus szint, a közösség szinte önkéntelenül is fejlődik. A hálaadás – a keresztény létezés alapdimenziója – csodálatos nyitottságot jelent a Szentlélek iránt, aki aztán élteti a közösséget. Ő építi fel a testet, és osztja ki ajándékait a tagoknak, és ebben az összefüggésben az istentiszteletünk, a liturgiánk ennek az eucharisztikus létnek valóban csúcsa és forrása, ahogy azt a II. vatikáni zsinat megfogalmazta. Ameddig ez nem így valósul meg, addig nem csodálkozhatunk azon, hogy maga a közösség sem születik meg, mert a heti egy óra önmagában se nem forrás, se nem csúcspont. Ha az a heti egy óra az eucharisztikus létezés következtében a többi százhatvanhétnek a csúcspontja, akkor kezdünk el közösségként működni.

Napi szinten hogyan kezdődhet a megújulás a gyakorlatban?
– Intézményesen a hitmegélés és a hittapasztalat különböző szintjeinek újrafelfedezésében segíthetnénk. Ezért tartom jó kezdeményezésnek a Biblia évét, mert ha rendszeresen olvassuk a Szentírást, az állandóan Istenbe és a hálaadásba ütközteti létezésünket. Emellett nagyon gyümölcsözőnek tartanám, ha az összes lehetőséget megragadnánk templomainkban a közös imádságra. Ha kevesebb misét tartanánk, s nem vennénk magától értetődőnek, hogy akármilyen közösségi alkalom van, azonnal misézni kell, az még a misének is javára válnék. Vagy ha megvalósulna, amit szintén kér a II. vatikáni zsinat, hogy honosítsuk meg a népzsolozsma gyakorlatát. A különböző ájtatossági formák nyitottak arra, hogy befogadják a modern emberre jellemző stíluselemeket. Nem kellene mindent a misében „letudni”: a modern zenét, az újfajta szövegeket és rítusokat, és így a szentmise helyzete is valószínűleg megváltozna.
Személyes oldalon segítségünkre lenne, ha legalább annyit el tudnánk érni a mindennapi imaéletünkben, hogy legyen valamennyi időnk a létezésünk alapvető eucharisztikus dimenziójának munkálására. Miért ne lehetne napi öt vagy tíz perc hálaadást beiktatni az életünkbe? Miért ne tudnánk kialakítani a lelki áldozás gyakorlatát hétköznapjainkban, amikor nem jutunk el szentmisére – a család miatt, vagy azért, mert dolgozunk? Ha az eucharisztia nem pusztán kultikus tárgya lenne a liturgiának heti egy órában, hanem túllépne e kereteken, és áthatná létezésünket, az nagyon sok problémára választ adna, s ez a megújuló lelkiség a közösségre való nagyobb nyitottságot is magával hozná.

Egy biztos, egy ilyen szemléletváltozás nem megy egyik pillanatról a másikra…
– Az önmagában nem baj, ha évekbe kerül vagy évtizedekbe. Az biztos, hogy segíteni kell e folyamatot. Nem várhatjuk, hogy a Szentlélek egyszer majd betör, és minden a helyére kerül. Annak, hogy jelenleg így néznek ki a közösségeink, nagyrészt az az oka, hogy mi neveltük ilyenné őket. Nem várhatjuk el egy hetven-nyolcvan éves embertől, aki egy adott eszmevilágban élt, hogy változtasson meg mindent, mert ilyen az új kurzus. Itt életeket és megélt hiteket érintünk. Kívülállóként nem mondhatom azt valakinek, hogy ha eddig évtizedeken át ez volt a te eleven hited, akkor mostantól ez nem jó. Türelem kell, emberéletek során kikristályosodott folyamatokról van szó, tehát a változás léptéke is generációnyi.
A problémát a valóság meg fogja oldani. Faluhelyen már sok közösségnek havi egy miséje van. És él a közösség, amelynek az eucharisztia valóban a kincse. Postájuk, iskolájuk, orvosuk talán már nincs, de az Isten még ott van. A fővárosban ezt talán még átérezni sem tudjuk, de talán tíz év sem kell, hogy budapesti plébániák is pap nélkül maradjanak. A jelenlegi mentalitásból ki fog szakítani minket a valóság. Ebben még gondviselésszerű elem is lehet. Ma Budapesten egy átlagos hívő talán nem érzi át annak fölbecsülhetetlenségét, hogy van tabernákulum, és abban van Oltáriszentség. Pedig ez nem magától értetődő dolog. Azt, hogy legyen anyakönyvezés, keresztelés, hitoktatás, esküvő, temetés, az egyház pap nélkül is megoldhatja. De az, hogy a templomban ég az örökmécses, rendszeres gyóntatás és áldoztatás van, nem alapszolgáltatás. Ez már kegyelem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.