Tízéves lehettem, amikor édesanyám nagyon súlyosan megbetegedett. Vidéken állatorvosként dolgozó apám rohant a kórházba: és úgy találta, a halálán van. Az orvosok tanácstalanok voltak. Az egész családot megbolygatta az esemény – végül sikerült visszaimádkoznunk édesanyámat. Unitárius vallású apám ezt követően katolizált; én pedig elindultam a komolyabb hit útján, ministrálni kezdtem. Érettségi környékére megérett bennem: pap szeretnék lenni – emlékezik vissza hivatása születésére az idén márciusban aranymisés Nyiredy Maurus bencés atya. 1955-ben kezdtem tanulmányaimat a Hittudományi Akadémián. 1959-ben sok társammal együtt engem is eltávolítottak a szemináriumból, mert nem írtuk alá azt a bizonyos kötelezvényt, amely szerint elöljáróinknak mindenben engedelmeskedünk, és eljárunk békegyűlésekre. A következő évben titokban, hat társammal együtt engem is pappá szentelt Zadravecz István püspök. Kerestem állást: segédmunkás lettem az Állami Nyomdában; betűszedő-tanuló a Révai Nyomdában; korrektor, majd géptermi revizor az Akadémia Nyomdában. Jó viszonyban voltam a kollégáimmal, tudták, hogy pap vagyok, a vezetés persze bizalmatlan volt. Akkoriban paphiány volt már, különösen vidéken. A taksonyi plébános kérte, menjek vasárnaponként kisegíteni: miséztem, prédikáltam, gyóntattam, kereszteltem. Mindezt titokban, mert 1972-ben kaptam csak papi működési engedélyt, addig ez „államellenes cselekménynek” számított. Később Máriaremetén segítettem, nem tudom, hogyan intézte el a plébános, de működhettünk mellette többen: Werner Alajos egyházzenész, Kovács Jenő bácsi, az idős jezsuita és Kelényi Tibor kurzustársam, aki időközben jezsuita lett. Miséztünk, prédikáltunk, egy ifjúsági csoportot is alakítottam, vezettem. Először hivatalosan a pesti Váci utcában, az angolkisasszonyok templomában lettem káplán, két év múlva a zuglói Kassai téri plébánián. 1978-ban Pannonhalmán megkezdtem a szerzetességet. Bencés hivatásom fokozatosan alakult ki. Még a hatvanas években megismerkedtem későbbi rendtársammal, Kapcsándy Zsigmonddal, aki Csobánkán volt plébános. Jó barátok lettünk, az ő hatására lettem bencés, ő adta kezembe először a regulát. Aztán Pannonhalmára jártam egyéni lelkigyakorlatokra, ami nem is volt egyszerű, mert akkoriban a Győr felé tartó vonaton mindenkit igazoltattak, hova, kihez utazik. Az apátságtól kérni kellett meghívólevelet. Jó ismerőseim lettek fiatal és idős szerzetesek: Sólymos Szilveszter, Söveges Dávid és Kapcsándy Zsigmond révén szinte baráti kör. Egy alkalommal Korzenszky Richárd atyával – aki a mostani tihanyi perjel – kávézgattunk, s megkérdezte tőlem, miért nem vagyok bencés? Hamarosan beadtam belépési kérvényemet. Lékai László főpásztorom nehezen engedett el az egyházmegyés szolgálatból, végül Szennay András főapát úrral megbeszélték sorsomat. A noviciátus alatt lelkipásztori munkára nem osztottak be, amit nehezen viseltem, viszont megírhattam a doktori disszertációmat. Elvárták, hogy egy pannonhalmi teológusnak legyen doktorátusa, sőt, saját jegyzete – ne akármiből tanítson. Megírtam három év alatt három kötetet – közel nyolcszáz gépelt oldalt – úgy, hogy a diákok délutáni tanulásának felügyelése közben olvastam, jegyzeteltem a legmodernebb, német nyelvű dogmatikairodalmat. A rendi főiskolán tanítottam teológiát, dogmatikát, lelkipásztorkodást, hitoktatást; egy ideig a budapesti levelező teológián dogmatikát. Közben gimnáziumban hittanár, osztályfőnök és nevelőtanár is voltam. Várszegi Asztrik főapát úr a kilencvenes évek elején Rév-Komáromba (akkor még Csehszlovákia) küldött, hogy próbáljam a magyar bencés életet felújítani. Segítettem a magyar lelkipásztorkodásban; a volt bencés iskolában (ma ez a magyar gimnázium) hittant tanítottam és az ifjúsággal foglalkoztam. Győrszentivánba 1995 adventjétől neveztek ki plébánosnak, majd tíz évvel később átkerültem Budára kápolnaigazgatónak és házfőnöknek. Szép emlékek fűztek a helyhez: a Szent Szabina-kápolna mellé 1984-ben építettük a Szent Benedek Tanulmányi Házat. Az építkezésben bencés növendékekkel, segédmunkásként, én is részt vettem. Lelkipásztori tapasztalataimból írások, könyvek születettek. A Miről is beszélgessünk jegyesekkel? című kis könyvemet – ahogy a többi későbbit is – a Bencés Kiadó adta ki. Miről is beszélgessünk a jegyesekkel? Sajnos az alapoktól kell kezdeni, mit jelent egyáltalán a kereszténység. Itt, Tihanyban, ahol fél éve szolgálok, évente közel harminc esküvő van, zömében az egyházközségünk területén kívülről érkező párokkal. Számukra tartok jegyesoktatást, február-márciusban négy szombaton azoknak, akik az év első felében esküsznek, a többieknek május-júniusban. A pécsi Székely Ilona Törékeny kincs című hatrészes videofilmjét levetítem nekik, ehhez van egy munkafüzet, és a jegyesoktatási könyvecskémet is kézhez kapják. Tanítok hittant a helyi iskolában a hatodikosoknak és a nyolcadikosoknak, utóbbiakat bérmálkozásra is felkészítem. Általában a diákok fele kéri a hitoktatást, itt százharminc gyerekből nyolcvan – utána elmennek középiskolába, kollégiumba, ki a veszprémi Padányi Bíró Márton püspökről elnevezett gimnáziumba, ki Pápára a református gimnáziumba. Régóta vágytam ide, Tihanyba, nagyra értékelem Richárd atya tevékenységét. Hamarosan aranymisémet ünnepeljük, jeligét a Filippi-levélből választottam: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Kettő közt vívódom: szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek. Ez volna a legjobb. De hogy miattatok életben maradjak, szükségesebb…”
