Metszetek

Nehéz ünnepelni. Éjfélkor – mintha valami lényeges következne be – ünnepélyes várakozás, csönd, összeszoruló érzelmek, bódult vagy elalélt érzések, sokan úgy állnak, kezükben a pohárral, mint valami temetésen. S lehet, hogy az is. Temetik az időt. Érzelmeskednek-riadoznak fölötte.

De mi az idő? Minden tiszta, áttetsző. Fénylik a gyertyánfák törzse. Csöndes, kiegyensúlyozott átlót húz bennem a ritmus: „De mi az idő?”

Érzem a múlás egyszerű harmóniáját. A képtelenségnek ezt a valóságát, ugyanakkor metaforáját. A múlás életünk leglényegesebb gondolata-kérdése. Így érzem. Minden felhevültség, mindenféle kielégítetlenség, minden érzelmi gyújtószikra nélkül. Minden, ami velünk történik és amit magunkkal cselekszünk, a múlás gerincén függ.

Áteredő bűn – ugyan, mi lenne ez? Mennyi felkiáltás: hiszen a csecsemő ártatlan, s a különféle kultúrákban egységesen az ártatlanság jelképe és megtestesülése. Hogyan lehetne bűnös, ugyan miféle szenvedést kellene hordoznia magában?! Hiszen tiszta, makulátlan!

És mégis. Ebben a makulátlanságban, ebben az óvni-szeretni való csöppségben is ott a bűn – az áteredő.

Talán ebben ismerhető fel a drámánk, az ember drámája? Amikor egyéni sorsként jelenik meg a bűn, például az újszülött esetében, azonnal kiáltjuk: képtelenség, hiszen ártatlan! Ellenállásra ingerel, akár még Istennel szemben is! Csakhogy elfeledkezünk arról, mi lenne – vagy mi lehet, hiszen végleges választ most, az időben nem találhatunk – az áteredő bűn lényege, az áteredőé, amit a katolikus keresztény szóhasználat így nevez.

Az ember – akaratából – a „van”- t felcserélte a „múlás”-sal. Arra gondolok, miközben egészségesen (most, ebben a pillanatban úgy vélem, mert törékeny, illanó testi állapotom ezt közvetíti) ropogtatom magam alatt a havat, s járom az idő térvetületét, az erdei utat, milyen lehetett-lehetne időkategória, időtudás nélkül a létezés „van”- boldogsága. Amikor az ember – és igen, én is, miért ne? – az állandóság, a múlhatatlanság könnyű egyszeriségében létezik.

A „van” mozdíthatatlanságában. És örömében. Mert a „van” – amely nélkülözi az emlékezés és az előre-vágyakozás képességét – kizárólag az örömöt ismeri. A gondolat- és érzelemszenvedés a múlttudat és jövőképzelet között kifeszített fájdalom. A „van” kiegyensúlyozott, szép jelen. Örökkori jelen. Szavaink kapkodnak utána, ugyanakkor mégis érezzük, mégis képesek vagyunk elgondolni.

És ekkor egyszeriben megrázza magát a gondolat, mint felröppenő madár mozdulat-súlyától ahogyan lepereg a hó a gallyról: az időben való létezés maga a hiány, a szenvedés, a kín – másként a bűn. Mert hiszen a bűn nem egyéb, mint olyasmi, ami a lélek szenvedését okozza.

S mert a döntés – Teremtés-ellenes döntés – elhatároztatott: az ember szabad akaratával belép az időbe. Hát azóta szenved, azóta érzi a részlegesség és a teljesség hiányának kínját – s mivel az életet az idő kategóriájához kötve adja tovább az egyik élet, bárki, bármilyen ártatlanul, fehéren szülessen is, mégis magán viseli lénye és lényege elválaszthatatlanságával az áteredő bűnt. Ilyen módon a magára mértet.

S akkor jön Krisztus, hogy ne legyen ez így örökre – az időbe kitaszítva, az időbe kényszerítve. Talán ez lenne a Megváltás lényege? Hogy Isten az időtlent és az időt összekötve megadja az embernek a felvilágosítást: van visszatérés a múlóból a jelenbe, a kimozdíthatatlanba, a nem elenyészőbe.

Vagyunk a lényeg középpontjában. Én, a katolikus keresztény ezt nevezem kegyelemnek. Ezt a lehetőséget. Ezt az adott lehetőséget, amely azonban időben létező tulajdonságaim – akaratom, gondolatom, érzelmem és leginkább hitem – nélkül elérhetetlen.

A szavak megállnak, tovább ropognak a léptek. Beleülök Isten széles mosolyába – még ha didergek, félek, szorongok, kételkedem, tagadok, megtérek s újra hitetlenkedem is.

Elérem a falut. Még egy kapaszkodó, és ott a templom. Középkorú házaspárt érek utol. Hallom, amint az asszony azt mondja: – Menjünk be. – A férfi elhárítja: – Minek? – Mennek tovább, útjuk a templom mellett vezet el.

Az asszony még egy kísérletet tesz, amikor már közel vannak: – Legalább nézzünk be! – Mire a férfi: – Ugyan, párásak az ablakok, úgysem látni semmit. Az asszony kényszeredetten, valami fájdalmas viseltséggel megadja magát. Elhaladnak a templom mellett az egyik hegyi szálloda felé. Mintha az évnek ezen az első napján, a mátrai kicsiny falu meredek utcáján megismétlődött volna a kísértéstörténet. Fölcserélődtek a szerepek: a férfi volt a csábító, a nő meg, aki beleegyezett.

Férfi és nő… De hiszen ez is a mi terminológiánk, nem Isten szóhasználata.