A külső világra, a hazai és az európai eseményekre figyelni kell – de borzalom. A civilizáció letargiája egyre inkább megjelenik az emberek viselkedésében. S ez már intő jel: a bukás folyamata sűrűsödési ponthoz érkezett.
Ugyanakkor különös, de mintha egyre elviselhetőbbnek tekinteném az életet. Nem pénzügyi és gazdasági jelentésekben, nem politikusok nyilatkozataiban, nem elemzők és társadalomtudósok (s még miféle „tudósok”) okfejtéseiben keresem az elviselhetőségét. Arra gondolok: ha nem ilyen körülmények között élnék – meleg szoba, körülöttem a tárgyak viszonylagossága –, vajon akkor is így nyilatkoznék? Ha nem volnék vendég, vagy inkább néző, akinek mostanában érzem magam. Már nem akarok „belemenni” a történésekbe, már nem akarok részt venni bennük, már nem akarok változtatni – mindez persze természetesen levezethető pszichológiai és szociológiai okfejtéssel.
Ami boldogsággal tölt el: egyre gyakrabban hiányzik a templom. De hiszen magam is az vagyok! Csak szépen, szelíden, hogy ne vesszen ki belőlem az egyszerűségre – és a legfontosabbra, a hitre való képesség. Mert amit az értelem elmond, lehet gondolat, lehet szó, különféle szellemi akrobatamutatvány, mindez puszta konstrukció, de a hit! Igen, hogy képes legyek beledőlni Isten valóságába. Képes legyek arra, ami másként nem lehet! Mondja ezt megint az ész, amely aztán az első, ezen létmódbeli bizonytalanság hatására dadogni és dideregni kezd. Környezeti dráma, például a fizikai egészség megromlása – és oda minden.
De hol a hit? Egyetlen pillanat, egyetlen vékony létezés-hasíték választja el a hitetlenségtől? S ez a pengeél lenne a valódi kérdés, ezen múlna minden? Ezen múlnánk?
Mert hiszen amikor „mindent” mondunk, magunkat mondjuk. Ennyiben igaza van a szubjektív idealizmusnak. Az ember önmagát mondja – objektívként. Ahelyett, hogy Istent mondaná, s még inkább Istent hinné – természetes egyszerűséggel.
Mennyire esendők vagyunk. Isten lénye és természete szembeötlő, olyannyira, hogy akármilyen saját praktikát alkalmazunk, egyszerűen képtelenek vagyunk kikerülni őt. Mennyi erőfeszítés Isten megkerülésére, „kicselezésére”, „becsapására” – magunkat cselezzük ki, magunkat csapjuk be.
A mozgás pillanatnyiságában hadakozunk az állandóság, a teljesség igényével. Egyesek azért, hogy képesek legyenek elfogadni őt, mások meg azért, hogy elhitessék magukkal a tagadását. Hát nem komikus? Nem nevetséges? Mondanám: nem szánalmas? De ettől tartózkodom, mert Isten nem szánalmasnak gondol minket. Ezáltal igazi, szánni való hitbeli nyomor nem is létezik. Adott pillanatban szánalmas az ember, aki azonban a következő lelki mozdulatával megtérhet. Igen, ne féljünk ettől a kifejezéstől! Megtérés. Mi más lenne ez, mint az ember számára adott, mindig nyitott remény.
Ebben az életegyetemben – ebben az egyetemességben – érdemes gondolkodni. Ez az emberhez méltó. S akkor a pénzügyi jelentések, kamatmódosítások, politikai szerződések mind-mind nyomorúságos morzsák – az ember ellenében. Abszurdum, őrületbe kergető, hogy az ember mennyire önmaga ellensége. Miközben a világban – a hit mondja, kiáltja, harsogja – semmi nem ellenséges önmagával! (Nem tévesztendő össze az ellentéttel.) Ez a természete. Rálátunk, de alig tudunk kezdeni vele bármit: a teremtésbe – a teremtő közreműködésbe – mi, emberek belevittünk valamiféle (mai nyelven szólva) programhibát. S miközben ettől a programhibától szenvedünk, és látszólag küzdünk ellene, ugyanakkor a hibátlan program ellenében olykor megátalkodottan kételkedünk vagy tagadunk.
