Metszetek

Európa még mindig a gazdaság után kapkod – pénzügyi megoldásokat keres, miközben már régen túljutott ezen a világ: a baj sokkal mélyebb. Az élet ízében, zamatában, lényegében romlott meg. Kemény harcosok nyargalásznak a Róma körüli mezőkön, miközben odabent a polgárok puhányan hevernek a pamlagon. Így élünk mi ma Európában.

Vagy mindaz, amit az imént leírtam, csak annak tanúja, hogyan tagolódom ki ebből a világból? Hogyan szakadok el, mert nincs itt már keresnivalóm?

Elvesztek a szavak. Minek loholni utánuk? Megoldást, bizonyosságot nem adnak. Minden egyes szó kísérlet; olykor szánalomra méltó, máskor becsülendő, de mégiscsak kísérlet.

Fázik bennem az imádság. Nyomorúság.

Január 5. Valamelyik nap azt írtam egyik új novellámban: a csodákban nincs semmi rendkívüli, csak annyi, hogy nem az emberi logika szerint érvényesül a rend.

Túlbonyolított világban élünk. Minden, ami elveszítette igazi arcát, a mindennel való természetes együttállását, bonyolultnak látszik az ember számára. Pedig nincs másról szó, mint hogy homályos látásával függönyt húz maga elé.

Visszatérni, visszatérni! Ha irányban állsz, érzed arcodon a szelet.

Az élet nem bonyolult, semmiféle emberi mozgás és valóság nem az. Egyetlen szóval megadható a tisztázó egyszerűség: Isten.

Igen, Isten a legegyszerűbb – a leglényegibb; nem, a fokozásnak nincs helye, sokkal inkább azt kell mondanunk: a lényeg.

Isten egyszerű, mert maga a lényeg. Az összpontosítás teljessége.

S mit tehetünk mi? Szépen szóljunk, szépen éljünk. Az igazi élet esztétikai élet.

Január 7. Nincs teljes rossz. A rossz ugyanis nem meríthető ki egészen. Hiába akarná is az ember – például III. Richárd-féle mondattal: úgy döntöttem, hogy gazember leszek –, egy bizonyos ponton túl már képtelen rosszabb lenni. Még a történelemből ismert rettenetes diktátorokra, zsarnokokra és mindenféle önkényeskedőkre is igaz ez. A rossz nem végtelen – igaz, végességében szörnyűséges arcát mutatja. Ám elérkezik arra a határra, amikor már nem tudja tovább fokozni magát. Az ember – Isten-valóságot hordozó – természete ugyanis nem engedi meg. A legelszántabban rossz akarat is megbukik az emberi természet mibenlétén. Ami nem jelent mást, mint hogy az ember nem tud egészen a nélkül létezni. A jó nem szorítható ki teljesen, lényének olyan tartozéka, amelynek megszűnte magának az embernek a megszűntét jelentené. Ameddig azt mondjuk, ember, ezzel azt is mondjuk: jó.

Míg a rossz nem meríthető ki teljesen, a jó kimeríthetetlen. Nincs határa, nem gátolja semmi, azaz a jó akármilyen mértéke sem szünteti meg az embert, nincs ellentétben lényegével. Sőt, ellenkezőleg: a jó egyre inkább építi őt.

A rossz előbb-utóbb megbukik, mert határa van, a jó a végtelenre nyitott. Ezért aztán nincs benne semmi rendkívüli. Összeér az ember természetével. A rossz azért „szebb” és izgalmasabb, sokszor vonzóbb, mert végessége közelebb áll anyagi, tehát véges természetünkhöz.

A rosszat lehet mérlegelni, lehet mérni, lehet küzdeni vele; gazdag viszonyrendszer alakítható ki. A jó ezzel szemben csöndesen van: mértékrendszer nélkül, s beleilleszkedik a világ egyetemes, isteni természetébe.