A neoliberális Európa és Észak-Amerika mind erkölcsi, mind intellektuális értelemben hanyatlik. Ma hiányzik az élet folyamatossága iránti alázat és a generációk közötti szolidaritás. A libertinus kapitalizmus, mely az anyagiakért való mindenen túli versengéssé degradálja az életet – nem fenntartható, nem életképes. Európában a globális hatalomgazdasági diktatúrával szemben a három szociális jóléti modell (skandináv, német, angolszász) biztosította a nemzet és a lokalitás védelmét, meggátolta a társadalom végletes szétszakadását. Nálunk a politikai vezetés ezt a funkciót a legkevésbé sem tölti be, illetve a meglévő jóléti rendszereket felszámolja. Hazánkban még rosszabb a helyzet, mint a nyugati civilizációkban: demográfiai katasztrófa fenyeget, a társadalom szövete szétszakadt, enyészik a társadalmi tőke. Szinte egyetlen társadalmi csoport sem maradt sértetlen, még a látszólag győztesek is identitás- és lelkiismereti válsággal küzdenek.
Nem születnek gyermekek, a férfiak korán halnak, terjed az alkohol- és a drogfogyasztás. A társadalom 56 százaléka anómikus helyzetű. Az ország 1990-ben két nagy célt tűzött maga elé: a felzárkózást biztosító szociális piacgazdaságot és a nyugati típusú demokráciát. Mindkettőt csak csonkán sikerült megvalósítani. A bővülő szegénységet újratermelik a rossz gazdasági-társadalmi struktúrák. A pártelvű demokrácia pedig részben kimerítette a tartalékait. Egy szűk oligarchia uralja a politikai szférát. A rendszerváltozásnak nevezett időszakban a pártokat felülről szervezték. Gyenge (volt) a civil társadalom. Szekértábor-mentalitás és éles szembenállások alakultak ki. A prostituálódó értelmiség egy része feladta szellemi függetlenségét, és a pártállami utódokat és örökösöket cinikusan dicsérők szolgálatába szegődött.
Dúl a nepotizmus és a korrupció. Az ország egy komprádor pénzügyi-politikai oligarchia kezében van. A szegényebb társadalmi rétegeknek csak a jogi „kiskapuzás” marad. Tovább él a „homo kadaricus” A reklámon, bulvársajtón, szappanoperákon és valóságshow-kon felnövekvő átlagembert nem is érdeklik az elmélyült elemzések. Egymillió fölött van a nyomor szintjére süllyedt páriatársadalom létszáma, melynek mentális és erkölcsi egészsége jelentősen leromlott. Magyarország a 105. a lakosság közérzetét mutató, úgynevezett boldogságlistán – még Banglades is megelőzött minket. A középréteget a lecsúszás és a munkanélküliség fenyegeti. A lakosság egyharmada, mely a létminimum alatt él, teljesen a peremre szorult. A gyermekes családok helyzete jelentősen romlott. A hiányos táplálkozás és díjhátralékok száma az OECD-országok között hazánkban a legmagasabb. Az unióban az egyik szülő munkavállalása már 25 százalékra csökkenti a szegénységi arányt, míg hazánkban csak 47 százalékra. Sőt, a mélyszegénységben élő családok 12 százalékának akkor sem sikerül kikeverednie a gödörből, ha mindkét szülő dolgozik. Olyan kormányzati programokra volna szükség, amelyek mérséklik a gyermeknevelés szülői „áldozatát”, és elismerik azt, hogy a megszülető gyermek hasznot jelent a társadalomnak is. Nem tűr halasztást a gyermekéhezés felszámolása. Komoly felelőssége van a kormánynak a közműkikapcsoláshoz és lakásvesztéshez vezető díjhátralékok halmozódásában és kezelésében is.
Az ország sok részre szakadt, a falvakban háromszor akkora a szegénységi ráta, mint a fővárosban. Az óvoda- és iskolabezárások százai pedig a jövő esélyét veszi el a fiataloktól. Nálunk már szinte törvényszerű, hogy amikor magát „szociáldemokratának” minősítő kormányunk van, akkor a jóléti politika legfeljebb szegénypolitikát jelent. Az első szocialista- liberális kormányunk idején (1994-1998) a „koraszülött jóléti állam” időszakának lejártáról beszélt a „csomaggyártó” pénzügyér: miközben visszafogták a fogyasztást, újra magasra szökött az infláció, csökkentek a jóléti kiadások. Mindezek együttes hatására növekedtek az egyenlőtlenségek, és újra nőtt a szegénység. A polgári kormányzás alatt folyamatosan csökkent az infláció és a munkanélküliség. A kizárólag konzervatív típusú szociálpolitikáról áttértünk a preventív irányultságúra. Elsősorban adópolitikai eszközökkel megtörtént a jövedelmi közép beemelése a szociálpolitika látóterébe, abból a megfontolásból, hogy az esélytelen szegénység csökkenjen, úgy, hogy a középrétegeknek ne kelljen állandóan a lecsúszás veszélyével szembenézniük. A legfontosabb változás azonban az erőteljes családpolitikában testesült meg.
Ma paradox módon megint állítólagos szocialistáink beszélnek a jóléti állam zsugorításának szükségességéről. Pedig a szociálpolitikai rendszerekre éppen válságidőszakokban hárul nagyobb teher, hiszen a szűkülő források mellett a szociális szükségletek és igények növekednek. Mit tesz a kormányunk? A közalkalmazottak és köztisztviselők tizenharmadik havi juttatásának elvonásával 120 milliárdot vesz el a közszférában dolgozóktól. „A globális hatalomgazdaság aktoraival új egyezséget kellene kötnünk, legalább szuverenitásunk minimumát helyreállítva. A politikai osztálynak legalább részben ki kellene cserélődnie, az erősödő civil társadalom erkölcsös tagjainak a közéletbe való bekapcsolódása révén…” A nyugdíjasokat és az egészségbiztosítási kasszát pedig 170 milliárd forinttal rövidíti meg. Gyakorlatilag befagyasztja a családi pótlékot, 20 milliárd forintot véve ki az elnyomorított családok kasszájából.
A kisgyermekes családok életét nehezíti az is, hogy 2009-ban a gyes emeléséről szó sem eshet. Az önkormányzatokat sújtó 150 milliárd forintos elvonás a szociális területről és az oktatásból fog hiányozni. Így a kormány 460 milliárdot vesz el – hogy külföldi bankokat konszolidáljon. A felvett külföldi hitelek kis részét fordítják majd az egyre nagyobb szociális válság problémáinak virtuális kezelgetésére, holott a hazai gazdaság növekedésére fordítva, abból kellene forrásokat juttatni az emberekhez. A szociális szolgáltatások nem kapnak kellő figyelmet. Az ellátórendszer végletesen decentralizált. A különböző szociális szolgáltatások nem épülnek kellően egymásra, szabályozatlan a szolgáltatási folyamat. Növekvő szükségletek jelentkeznek az idősgondozás és a családsegítés terén. Az előbbi esetben az egészségügyi rendszerrel történő harmonizálás; a másodikban a foglalkoztatáspolitikával történő szorosabb kapcsolat volna szükséges.
A támogató szolgálatok működése, az utcai szociális munka és a közösségfejlesztés csak pályázati pénzekből lesz megvalósítható. Így gyengül a hajléktalanellátás és a családsegítés. Hiányoznak a speciális gyermek- és idősotthonok. Nincs kellő számú családok átmeneti otthona. Nem épült ki kellően a pszichiátriai és szenvedélybetegek gondozása. A hajléktalanellátásban nem működik megfelelően a rehabilitáció és a munkahelyteremtés. Ebben a helyzetben kívánja zsugorítani a „tabutémát e téren sem ismerő” kormányzat a jóléti kiadásokat. Akkor mit kellene inkább tennünk? A globális hatalomgazdaság aktoraival új egyezséget kellene kötnünk, legalább szuverenitásunk minimumát helyreállítva. A politikai osztálynak legalább részben ki kellene cserélődnie, az erősödő civil társadalom erkölcsös tagjainak a közéletbe való bekapcsolódása révén. Újra kell gondolni az állam szerepét: nem volna szabad, hogy a pénzügyi diktatúráé legyen az utolsó szó a társadalom életét meghatározó legfontosabb kérdések – az oktatás, a tudomány, az egészségügy, a jóléti és környezeti rendszerek – tekintetében.
Hazánk számára a humántőke és természeti tőke jelenthetné a kitörési pontot – ezeken a területeken kellene tehát beruházni. Ennek érdekében patrióta gazdaságpolitikára és kiteljesedő jóléti rendszerekre van szükség. Helyre kell állítani a család intézményének becsületét, értékét. Csak ép és boldog családokra épülő közösségekből épülhet fel egy egészséges nemzet. S újra kell teremtenünk nemzetünk spirituális közösségét. Az ország sokrétű válságot nyög, de igazán válságban maga az ember van. Ezért a jövő: a kereszténység társadalmi tanítása. A hiteles végső válasz: a homo christianus, a krisztusi ember.
