I. szimfóniájának nem ő adta a Tavaszi jelzőt. Ifjúság, virágos reménység, csupa- üdeség üzen benne az életről. Egyik jeles értője mélyben mozduló pillangószárnyakról ír, s alighanem ezzel Schumann alkotóművészetének lényeges jellemzőjét fogalmazta meg. Álmok, pillangók és lidérctáncok a kezdeti pályán már együtt vannak, a tavasz búcsújában a fények mellé árnyak tolulnak. A végzetet hordozta tagjaiban, de ellenállt a mélypontokon jelentkező kényszernek, és a győzni akarást kereste emberfeletti módon. Még volt ereje a negyvenes években úrrá lenni szenvedésein, amelyről II. szimfóniája tanúskodik. Ösztönösen a transzcendenciát is megérezhette, amikor J. S. Bach műveit fölfedezte, ennek a minden motívumában hitvalló zseninek fénylő világát. Ki képes választ adni egy olyan tehetség kétségeire, küzdelmeire, mint Schumanné? A lélek szövetét úgy vérzi át a kegyelem, hogy a retorika egyetlen fogalma sem mondhatja ki. Nála mindent a költőiség határoz meg, vizuális képek által a művészet egyetlen Forrása. Érdemes csupán II. szimfóniáját elővenni, a Rajnait. Monumentalitásával a kölni dóm és a hömpölygő folyó sokkal több természeti képnél: költészet, de annak minden rejtett vonatkozásával. És nem kérdéses egyetlen oratóriumának, Az Éden és a Périnek válasza, hogy mi nyitja meg a paradicsom kapuját: egy bűnbánó könnye, amely „az ég számára a legkedvesebb ajándék” – hangzik a felelet, melynél többet aligha mondhat teológia és művészet. A kettő összetartozik. Schumann sem kerülhette ki.
