Fotó: Lambert Attila
A polgári szalon stílusában berendezett közösségi terem vonzó látványt nyújt, de most mindössze hét fok van a helyiségben. Havonta négy-öt rendezvényt tartanak itt, és csak ezekre az alkalmakra fűtik be a termet, mintegy hetven–száz köbméter gáz felhasználásával. Ennek költségeit, valamint a működéshez és a fenntartáshoz kapcsolódó egyéb kiadások fedezetét az egyházközség által létrehozott alapítvány teremti elő. Ez nem kis áldozatot kíván, de fontosnak tartják a rendszeresen megtartott rendezvényeket, amelyeket tavaly indítottak, hogy új lendületet vegyen a közösségépítés. „Megújulással küzdünk a megmaradásért. Vagyunk, működünk, és működni is fogunk – mondja Zakariás Antal Drián. – Azt szeretnénk, ha visszajárnának körünkbe a velünk megöregedett örmények, és megismernének minket a fiatalok is.” A nyolcvanhét éves örmény származású férfi 2003 óta a lelkészség gondnoka. Szívügye az örménység léte. Nosztalgiával emlékezik vissza azokra az évekre, amikor még fővárosi albérletekben gyűltek össze szentmisére vasárnaponként az örmények. „Egymást szerető emberek családias hangulatú közössége voltunk” – mondja a múltat felidézve. A jövő azonban aggodalommal tölti el: lesz-e folytatás, lesz-e kinek átadni a feladatot, ezt a „sokrétű munkát, amit csak akkor bír az ember, ha a hivatásának érzi”.
Egy, a Gellért-hegy lábánál, az Orlay utcában álló épület ad otthont az ország egyetlen örmény katolikus – személyi, azaz területtel nem rendelkező – plébániájának, amelynek része az Örmény Katolikus Fogolykiváltó Boldogasszony és Világosító Szent Gergely-templom, a közösségi terem és az örmény kultúrát, hitéletet bemutató múzeum is.
Kevesen vannak, elöregedő közösség az övék, de kitartóan és tiszteletre méltóan küzdenek azért, hogy többen legyenek. Fülöp Ákos atya, a plébániai kormányzó vasárnaponként örmény rítus szerint mutatja be a szentmisét, és a közösség örömmel fogadja az örmény katolikus világegyházból lelkipásztori szolgálatra ideérkező papokat. Erdő Péter bíboros 2015-ös vizitációja során az örmény kultúra és az örmény katolikus identitás megőrzésének fontosságáról beszélt. Amikor római látogatásakor az azóta elhunyt örmény pátriárkával találkozott, azt kérte, küldjenek Budapestre örmény szertartású papokat.
„A plébániánk a hitélet központja, de a kultúra otthona is” – mondja Zakariás Antal. Kulturális ajánlattal is szeretnék megszólítani az érdeklődőket, ezért új programokat indítottak. Minden hónap utolsó vasárnapján a szentmisét követően „zeneagapét” tartanak jeles zenészek fellépésével. „Classic Szalon” elnevezéssel havonta egyszer a Zeneakadémia növendékei muzsikálnak a fogadóteremben, és ugyancsak havi rendszerességgel szabadegyetemi előadásokra várják az érdeklődőket. Az örmény kultúrába, történelembe és hitéletbe betekintést nyújtó gazdag muzeális gyűjtemény is nyitva áll a nagyközönség előtt. Az érdeklődők tárlatvezetésen ismerhetik meg a kiállítást.
„Reménykedünk, hogy ez a bővülő kínálat meghozza a sikert. Szeretnénk visszacsalogatni a híveinket a plébániára” – utal Zakariás Antal arra, hogy a lelkészség életének egy viszontagságos időszakában sokan eltávolodtak a közösségtől, de arra is, hogy a kommunista időkben az örmény szertartású római katolikusok és az örmény apostoli egyház hívei még igen szép számban gyűltek össze az oltár körül, hogy együtt ünnepeljék szentjeiket.
Az örménység számára a nemzeti és a vallási identitás szorosan összetartozó, egymást erősítő valóságok. A legenda szerint az őshazából menekülő örmények egykor lapjaira szedték a Bibliát, az oldalakat szétosztották maguk között, és amikor új helyen ismét együtt lehettek, összerakták a könyvet. Ez volt az ő népszámlálásuk.
Azoknak az ősei, akik ma Budapesten élnek, hosszú utat tettek meg idáig. Az örmények nyugatra vándorlása a XII. században kezdődött meg. Nagyobb számban a Krím-félszigeten telepedtek meg, ahonnan a XIV. században a mongol hódítók elől észak felé kellett menekülniük, így Lengyelország és Moldva lett az új hazájuk. Az utóbbi helyen a városokban élő örmény kereskedők és iparosok kapcsolatot építettek ki Erdély nyugati felével. Amikor a moldvai vajdák politikája kedvezőtlenül érintette az örmény lakosokat, a román lakosság is meglehetős ellenérzésekkel viseltetett irántuk, és kérdésessé vált számukra a maradás. Az erősödő belharcok és a török támadás következtében háromezer család Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kért letelepedési engedélyt, amit a fejedelem 1672-ben meg is adott nekik. Erdélyben beilleszkedtek, elmagyarosodtak a menedékkérők, és örmény szigetek alakultak ki.
A trianoni döntés számukra is komoly változást jelentett, ekkor települtek át nagy számban Magyarországra, sokan Budapestre. Így alakult meg 1922-ben a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség. 1947-ben a főpásztor új dekrétummal, perszonális és territoriális hatáskörrel szervezte újjá az örmény lelkészséget. 1949-ben Budapesten a Semmelweis utcába költözött a lelkészség, majd 1974-ben talált új otthonra az Orlay utcai háromszintes villaépületben, ahol ma is működik. Ez jelentős előrelépés volt, amit Kádár Dániel apátplébánosnak köszönhetett a közösség. Az erdélyi származású pap Bécsben, a mechitaristák (örmény katolikus szerzetesrend – a szerk.) teológiáján végzett, és 1944-től volt az örmény katolikus lelkészség vezetője. Az Orlay utcai épületet részben saját vagyona felajánlásával, részben külföldi kapcsolatai révén szerzett támogatásból tudták megvásárolni. S ezzel stabil alapokra helyeződött az örmény közösség kulturális és hitélete – emlékszik vissza Zakariás Antal, aki maga is részt vett az építkezésben. Kádár Dániel vezetésével alakították ki az épület földszintjén a kápolnát, amelyet Lékai László bíboros szentelt fel. Ugyancsak az apátplébánosnak köszönhető az épület második szintjén létrehozott múzeum, levéltár és könyvtár. Kádár Dániel erős kisugárzású ember volt, aki maga köré tudta gyűjteni a közösség tagjait – emlékszik vissza rá Zakariás Antal. Az apátplébános 1988-as halálát követően azonban viszontagságos időszak kezdődött a lelkészség történetében. Az épületet székhelyévé tette az örmény apostoli egyház, és a közösség – egy jogi eljárást követően – csak a kétezres évek elején kaphatta vissza régi otthonát. Az épület állapota addigra leromlott, és az örmény katolikus hívek a hosszú évek alatt elszoktak a plébániától, a közösségtől. Zakariás Antal ekkor vállalta el a gondnoki megbízatást, ami számára egyet jelent a küzdelemmel a közösség megmaradásáért. Az ő munkájának eredménye egyebek mellett az épület rendbehozatala és a múzeum megnyitása is a nagyközönség számára.
Zakariás Antal családja is Erdélyből – Csíkszépvízről – települt át. Erdőmérnök édesapját 1941-ben helyezték át Magyarországra. Veszprémbe került a család, majd onnan később Budapestre. Antal számára az örménységhez tartozás tudata az összetartó, hagyományait ápoló nagycsaládban született meg. Édesapja nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy a nagycsalád tagjai rendszeresen tartsák egymással a kapcsolatot, és a gyerekek megismerjék örmény múltjukat. A család rendszeresen látogatta a Csíkszépvízen maradt nagyszülőket, és Veszprémből gyakran utaztak fel a fővárosba, hogy az örmény katolikus közösségben lehessenek. Ezek az élmények segítették hozzá később, élete negyvenes éveiben, hogy tudatosan ápolja örmény gyökereit. A saját példája teszi ma bizakodóvá. „Az életközép éveiben ismertem fel a származás fontosságát, akkor értettem meg, milyen érték a múltam, és azt, hogy tennem kell érte valamit. Bízom abban, hogy a fiatalokkal is valami hasonló történik majd, s ha elérnek életüknek abba a szakaszába, amikor fontossá válik számukra a ki vagyok én, a honnan jöttem kérdése, visszatalálnak a gyökereikhez, ehhez az erősen összezáró közösséghez.” Zakariás Antal hívogatóan mesélt az örmény ételek különleges ízvilágáról és liturgiáik sajátos szépségéről. Arról, hogy az örmény rítus lényegében pontosan követi a római rítus szertartásainak rendjét, ám a liturgiának mégis egészen más a világa. „Tele van gyertyafénnyel, tömjénillattal, énekkel, mozgással. Díszes, ugyanakkor alázatosabb, könyörgőbb. Nagyon megható.”
