Megszentülni húsvétig
Fotó: Kissimon István

 

Egy keresztút a kínszenvedés tizennégy kimerevített pillanata, nem könnyű téma. Amikor belekezdett a paloznaki keresztút stációnak megformálásába, mit tartott szem előtt?
– A Paloznak Jövőjéért Közalapítvány elnöke, Prazsák Emi kért fel a feladatra. Ez lett a hetedik kálváriám. Valóban nem könnyű egy kálvária megformálása. S amikor ezt készítettem, éppen egy nehéz időszakot éltem át. De az a fájdalom, amit akkor átéltem, is közelebb vitt ahhoz, hogy megérthessem a passiót. Én, ha stációkat mintázok, azokba szeretem odahozni az asszonyokat is. Édesanyám úgy nevelt bennünket, hogy sose tévesszük szem elől az asszonyok nagy feladatát, az együttérzést minden gyötrődővel. Egy falu keresztútja mindig intés is, hogy ne bízzuk el magunkat. Ha reátekintünk, azt látjuk, hogy Krisztus és az ő édesanyja hogyan viselte a szenvedést. Ők a mi példaképeink. A keresztút azt is jelenti, hogy a szenvedést nem lehet kikerülni, noha az ember mindig a könnyebb utat választaná. Alkotás közben sokat gondolkodtam magáról a szenvedésről. Nem mondom, hogy mindent megértettem. De törekszem arra, hogy mindig kapjak egy cseppet, hogy megértsek még egy cseppet. Azt tudom, ha Isten fiának ennyit kellett szenvednie, akkor nekünk még inkább kell.

Egy alkotási folyamat olykor sok küzdelemmel jár. Ön hogyan éli meg ezeket a szakaszokat?
– Megfigyeltem, hogy amikor elkezdek egy új munkát, mindig közbejön ezer más dolog, vagy a munka során mindig történik valami. Ezek az akadályok azonkívül, hogy próbára tesznek, mindig tanítanak, és a végén mindig rájövök, hogy a dolgok sohase történnek csak úgy. Néhány éve készítettem egy pietàt a SOTE II. számú Belgyógyászati Klinikájának. Ez egy háromméteres mű. Mivel kicsi a műhelyem, az udvaron mintáztam meg. Jött az ősz, s hiába takargattam be nagyon vastag réteggel, hiába óvtam, megfagyott, teljesen tönkrement. Újra nekiálltam, másodjára is megmintáztam. Ekkor el kellett utaznom két hétre, és mire hazaértem, megrepedezett. Harmadjára sikerült csak, rengeteget dolgoztam vele. A szüleim is jelen voltak azon az ünnepségen, amelyen felállították. Az édesanyám, amikor meglátta, azt mondta: „Ez olyan, mintha nem is te csináltad volna!” Látható volt rajta, amit a sok küzdelem tett hozzá, és mindaz, ami már nem rajtam állt. Én csak annyit tudok egy munkába belétenni, ami tőlem függ. Ugyan­azon az ösvenyen járok mindennap. A többit a kemence, az időjárás, a ráhangolódás teszi hozzá, és az, amit a Jóistentől kapok, mert mindig kérem őt, hogy legyen velem és segítsen. Van, hogy mielőtt nekikezdek egy munkának, előtte megteremtek egy olyan hangulatot, amelybe megkapaszkodom, és az a munka végéig elkísér, elsegít. Ez nagy áldás, boldogsággal tölt el, és hálás vagyok érte.

Az Ön számára mit jelent a nagyböjt?
– Esélyt a megtisztulásra. Egyetértek azzal a pappal, aki néhány hete arról prédikált, hogy nagy önámítás, ha nem érezzük magunkat bűnösnek. Az ilyen hozzáállás nagyobb vétek, mint maga a bűn. Könnyen találunk kifogásokat, hogy felmentsük magunkat.

Ez az időszak arról is szól, hogy alázattal hajoljak magamba, minél mélyebbre. Ilyenkor nagyon fontos elgondolkodni arról, mit mond nekem Jézus. Hogy hiszünk, az nem egy út a sok közül, az az út. Nincs más út. Én annyira reménykedem abban, hogy ezt minél többen megérzik, megértik.

Hiszen csak így építhető újra egy élhető világ. Az utóbbi időben nagyon siránkozók lettünk és elkényelmesedtünk, miközben fel sem fogjuk, hogy milyen jó dolgunk van. Voltak idők, amikor nagyon meg kellett dolgozni a mindennapi kenyérért. Ma, ha valakinek van otthon egy kiló lisztje, ne mondja, hogy éhezik. És egy kiló lisztje mindenkinek van. Nagyon veszélyesnek látom azt, ahogyan élünk. Hit nélkül csak eltévedni lehet. Kapaszkodni kell a felsőbb erőkbe, mert nélkülük csak lefelé tarthatunk.

Az életnek vannak „nagypéntekjei”. Ön soha nem inog meg a hitében?
– Amikor egy helyzet nagyon nehéz, akkor tudom, hogy el kell érni a gyötrelmek mélypontját, és csak onnan lehet felfelé menni. A családban is szoktam mondani, amikor valaki nagyon elkesereg, meglátod, majd a Jóisten megsegít. Van, hogy emberi erővel nem lehet megoldani egy helyzetet. Én ilyenkor mindig reménykedem abban, hogy valami csavart hoz az idő, a sors, a Jóisten. Megvan rá az okom, hogy így gondoljam. Voltak olyan évek, amikor magam is úgy véltem, nem lesz feltámadás. Mi, csángók például nem is mertünk álmodni arról, hogy bekövetkezhet a változás. Igaz, a fordulat a jó mellett sok rosszat is hozott, de mégiscsak kinyíltak az ajtók, és megszűnt az a folyamatos félelem, amelyben éltünk. Sokszor észre sem vesszük, milyen jó időket élünk. Például nem kell félnünk: beszélni, cselekedni, jót tenni, a hitet megvallani.

160320_PetrasMariaCsángóföldön milyen a nagyböjt és a húsvét?
– Gyermekkorom szép világa jut az eszembe. A téeszesítésig, 1962-ig Csángóföld a hagyományok tekintetében is érintetlen volt. Együtt éltünk jó pár évig édesapám nagyanyjával. Dédanyám húshagyó kedden már kezdte kifenni hamuval a fazekakat, hogy a zsírnak írmagja se maradjon. Korpás, kásás leveseket főzött, csomborral, lestyánnal. Húsvétig az emberek ilyeneken éltek. Szerdán és pénteken feketeböjtöt tartottak, akkor semmit sem ettek. Azt hiszem, húsvétig kicsit meg is szentültek. Elcsendesedtek, inkább csak bólintottak a dolgokra, és többet imádkoztak. Nem beszéltek annyit az imáról. Ma gyakran halljuk: „Majd imádkozom érted!” Lehet, hogy aki ezt mondja, egy óra múlva el is felejti, mit ígért. Ilyet én nem hallottam gyerekkoromban. De hogy imádkoztak, az biztos. Csak nem dicsekedtek el vele. Virágvasárnaptól minden megváltozott. Leállt a szokásos élet, a nagyhétnek megvolt a menete, azt éltük. Az emberek kimeszelték a házaikat, a gyerekek a fák törzsét is megfestették mésszel. Minden átváltozott külsőleg-belsőleg, s aztán mikor kongattak, akkor az emberek indultak gyónni. A kálváriahegyre fáklyákkal mentünk, szép volt.

Ma is ilyen még az élet Csángóföldön?
– Most fogy az a világ is. És sok minden megváltozott, de még mindig nagyon hívőek az ottani emberek. A csángók a vallásukat sajnos még most is román nyelven gyakorolhatják. A román katolikus papok hazafias tettnek tartják, hogy nem szólalnak meg magyarul. Én hiszek abban, hogy ez az Isten nevében történő, de valójában hazugságra épülő, erőszakos románosítás egyszer meg fog fordulni. Hiszek abban is, hogy a csángóknak lesz egy olyan kitanult rétege, amely továbbviszi az értékeket és segíteni fogja a csángó feltámadást. Ezzel tartozunk magunknak es az őseinknek. Nagyon fontos, hogy a reményt ne adjuk fel. A többi nem a mi dolgunk. Hiszen látjuk – ha keserű, ha nem –, hogy sok minden nem rajtunk múlik. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, miképp látom ennek a helyzetnek a végét, s én azt mondtam: nagyon sokat kell még szenvedni. Mert minden feltámadás előtt nagyon sokat kell szenvedni…