Megkötözött lábbal táncra kelni
Fotó: Mészáros Ákos

 

Januárban már írtunk egyszer a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum Ferenczy Bénit megidéző kiállításáról, amely a szobrászművész utolsó tizenegy évének grafikai és plasztikai alkotásait mutatta be. Mint tudjuk, Ferenczy Károly három gyermeke közül Béni szobrász lett, ikertestvére, Noémi textilművész, Valér pedig festőművész. Béni elsősorban kisplasztikákat és érmeket készített, de köztéri szobrai is vannak, ezek többnyire életnagyságú alakok. Amikor 1956-ban agyvérzést kapott, és a jobb oldalára megbénult, úgy tűnt, mindennek vége, többé nem lesz képes alkotni az addig aktív mester. A tudata tiszta maradt, s bár beszélni nem tudott, újra megtanult rajzolni, mégpedig bal kézzel, mivel a jobbja béna volt. A verbális helyett a vizuális kommunikáció vált meghatározóvá az életében. A későbbiekben újra nekilátott mintázni is, most nagy hasznát vette annak, hogy azelőtt is inkább kisméretű alkotásokon dolgozott. Így kezdett elölről mindent Ferenczy Béni egy évvel az agyvérzése után, 1957-ben.
A Ménesi úti galéria kiállításával egy időben megjelent egy könyv, a mester utolsó alkotói korszakának antológiája, „Balkezében is elfér a világ” címmel. Több más esemény is megidézte a közelmúltban Ferenczy életművét. A Molnár-C. Pál Múzeumban „Újravetni az életet” címmel Jelenits István piarista szerzetes tanár és Nyári István idegsebész beszélgetett a mesterről Csillag Péterrel, az est moderátorával. A legutóbb pedig azt a Ferenczy Béninével készült interjút nézhették meg a műterem-múzeumban az érdeklődők, amelyet még az 1990-es évek elején vetített a Magyar Televízió.
A mester utolsó alkotói korszakát bemutató könyv kétszázhuszonnégy oldalon, finom, matt papíron, remekül olvasható nyomtatással és szép tipográfiával rendkívül gazdag tartalmat kínál az érdeklődő közönségnek. Már a címlapja is megfogja az embert: Ferenczy Béni egy fotelben ül a lakásuk teraszán, elgondolkozva néz a távolba, bal kezében papírlapot tart, mozgásképtelen jobbja a térde mellett leeresztve pihen. A fotó jobb oldalán kissé elmosódva egy kisplasztikája látható, mintegy utalva arra, hogy a mester szobrász. Korniss Péter felvételét valamiféle időtlen nyugalom és szomorúság hatja át. A borító jól kifejezi a lényeget: Ferenczy Béni és a külvilág között megváltozott a viszony. A kötetet egy fiatal művészettörténész, Gulyás Dorottya állította össze, a bevezető tanulmányt is ő írta. A Köszöntőben Jelenits tanár úr többek között ezt írja Ferenczyről: „Beszélni sem tudott többé, az olvasás öröme is elveszett számára, a mindennapi érintkezés megszokott formája szinte eltűnt az életéből. Csak néhány alapvető szót tudott kimondani, például az igent és a nemet. Akik szerették, gondoskodó figyelemmel vették körül, és hosszú, türelmes igyekezettel eljutottak odáig, hogy egyet s mást megértsenek szándékaiból, a »kérdéseikre, ajánlataikra« vonatkozó reakcióiból, és valamiféle párbeszédet folytassanak vele. A kitartó erőfeszítés, hogy a rászakadó csapástól sújtott jobbja helyett bal kezét mozgásra, fokozatosan alkotó tevékenységre bírják, sikerrel járt. Rajzolni kezdett, festeni, később megtanult agyagot formálni. Türelemmel, kifogyhatatlan, bizakodó akarattal mind többre jutott, úgy, mint aki megkötözött lábbal táncra kel.”
Gulyás Dorottya közel ötvenoldalas tanulmányában remekül összefoglalja Ferenczy Béni életének és munkásságának e kritikus időszakát. Persze a kezdetek sem hiányozhatnak, megemlékezik az indulás éveiről, a stabil családi háttérről, a kezdettől fogva jelen lévő művészeti közegről, amely meghatározó volt Ferenczy Béni számára. Az 1919-es, ma már inkább dicstelennek, mint dicsőségesnek tartott Tanácsköztársaság hozadékaként előtérbe kerülhettek a haladó szellemű művészek, és megindult egyfajta kultúrmozgalom, amely magával ragadta az avantgárd felé vonzódó alkotókat.
1919 után az emigráció évei következtek – írja könyvében Gulyás Dorottya –, Pozsony, Bécs, Berlin, majd Moszkva, ahová barátai meghívására érkezett Ferenczy. Közel húszévi távollét után térhetett csak haza, 1938-ban kapott végleges letelepedési engedélyt Magyarországon. A tanulmányban olvashatunk a mester magánéletéről, két házasságáról, gyarapodó családjáról is. Meghatározó volt számára, amikor találkozott régi ismerősével, Plop Mária Erzsébettel, aki nagybányai születésű lévén már kislányként kapcsolatban állt a Ferenczy családdal. Erzsike, a mester második felesége mindvégig odaadó és önfeláldozó társa volt Ferenczy Béninek. Szobrainak ihletőjeként is tárgyalja a művészettörténet – a mester erőteljes nőfigurái, aktjai mind Erzsike korpulens „formavilágát” idézik.
Gulyás Dorottya tanulmányában arról is ír, miként vált kegyvesztetté az 1948-ban Kossuth-díjjal kitüntetett szobrász, s hogyan fordult el tőle a rendszer, amelyet maga is támogatott. Ferenczyt osztályidegennek bélyegezték, a nyugati szellem képviselőjének tartották. Amikor kitették a Képzőművészeti Főiskoláról, s állás és megbízások nélkül maradt, egykori tanítványa, Martsa István szobrász fogadta be a józsefvárosi műteremházába. „Főiskolai tanárságod ügye befejezett tény, ezen nem lehet már változtatni. Sajnos azt kell mondanom: magadra vess!” – írta magánlevelében a művésznek Révai József, a hivatalos felmentőlevelet szignáló művelődési miniszter. A hatalom korifeusai nem tudtak mit kezdeni egy polgári családból származó régi értelmiségivel, aki a maga útját akarta járni.
Gulyás Dorottya elemzi Ferenczy szobrászati munkásságát, s ír arról is, hogyan tanulta újra a mintázást a hosszú kórházi kezelés után. Tanulmányában szót ejt a festésről, a mester által készített virágcsendéletekről, könyvillusztrációkról is. A kötetet nagyszerű képanyag egészíti ki: Ferenczy rajzai, festményei és persze kisplasztikái. Ám ez csak a könyv egyik fele. A másik felét egy remek irodalmi válogatás alkotja, amelyet egy fantasztikus képkatalógus tesz teljessé.
Ferenczy Béni kapcsolatai betegsége után megdöbbentő módon alakultak. Azt hihetnénk, hogy minden bezárult körülötte, hiszen nem tudott beszélni. Ilyenkor szoktak eltűnni az ismerősök, elmaradozni a barátok. Ez esetben azonban egyáltalán nem így történt. Az irodalmi élet jeles képviselőivel korábban kialakult személyes kapcsolatai megmaradtak, sőt, talán még szorosabbá váltak. Hogy csak néhány nevet említsünk: Illyés Gyula, Nagy László, Weöres Sándor, Hubay Miklós, Juhász Ferenc, Pilinszky János mind nagy tisztelői voltak a némaságra ítélt mesternek. Rendszeresen látogatták otthonában, rengeteg fénykép maradt fenn ezekről a találkozásokról. Domokos Mátyás irodalomkritikus, történész az egyik legnagyobb, élete végéig sugárzóan eleven emberi élményeként írja le Ferenczy Bénivel való ismeretségét. Hubay Miklós szavai pedig egyszerűen, de annál érzékletesebben fejezik ki a művész személyes varázsának hatását: „Boldognak mondja magát mindenki, aki ismerhette. Én is.”
„Ferenczy Bénit sodródó életútja, változó politikai megítélése, a mindenkori hatalomnak hízelegni képtelen személyisége a kisplasztika és az éremművészet kötetlen, kis anyagigényű, műtermi feltételek meglététől független műfajához vezette. Művein a körülmények által behatárolt kis méret ellenére valósult meg a monumentalitás. Betegsége előtt mindössze néhány síremlék, épületplasztika és egyházművészeti alkotás tette ki felállított alkotásainak számát. Az 1956 és 1967 közé eső időszakban azonban több, korábban készített művét is elhelyezték köztéren. Az 1960-as években avatták fel apjának és bátyjának készített síremlékeit a Kerepesi temetőben, és Ülő nő című szobrát a Krisztina körút sarkán található Horváth-kertben. Mindhárom alkotás a betegség előtti idő művészi terméséhez tartozik” – olvashatjuk összegzésként Gulyás Dorottya remek tanulmányában. „Újravetni az életet” – érdekes, tömör cím, amely kifejezi a lényeget: Ferenczy Béni újrakezdését a bénulása után. Egy, a Molnár-C. Pál-múzeumban kapható DVD-t tartok a kezemben, amelyen Jelenits István piarista szerzetes, Nyáry István idegsebész és Csillag Péter beszélget irodalomról és élettanról Ferenczy Béni betegsége kapcsán. „Hogyan is működik egy lebénult agy?” – erre a kérdésre próbál választ adni Nyáry István professzor az orvostudomány felől közelítve és Jelenits tanár úr az emberi lélek oldaláról. „A beszédfunkciókat tekintve térben is élesen elkülönül a gondolkodás részét képező beszédközpont, amivel felfogunk és értelmezünk máshonnan érkező közléseket, akár szóban, akár írásban, és egy másik központ, az, ami a gondolatainkat motorosan aktualizálja. Az, hogy mozgatjuk a szánkat, hangot adunk ki, egy külön központban történik. Ferenczy Béninél minden valószínűség szerint csak a beszéd úgynevezett motoros központja sérült, tehát csupán a beszéd aktualizálásának központja, ezért nem tudott beszélni. A gondolkodása viszont egészen biztosan teljesen ép, intakt maradt” – hallhatjuk a szakszerű magyarázatot az idegsebész Nyáry Istvántól. „Ferenczynek elő kellett vennie az addig nem használt bal kezét. Ez már gyakorlás és korszerű rehabilitáció kérdése volt. Amikor elkezdett rajzolni, eleinte ügyetlenkedett, aztán jöttek a visszajelzések, s akkor megpróbált javítani. Jól látható a képein, hogy egy kis idő elteltével belejött, és előbb-utóbb majdnem ugyanolyan magas szinten tudott rajzolni, mint korábban. Tehát egy modern értelemben vett rehabilitációt hajtott végre saját magán. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen meggyógyította magát Ferenczy Béni” – jelenti ki Nyári professzor. Befejezésképpen érdemes elolvasnunk a kortárs Bernáth Aurél A Múzsa udvarában címmel 1967-ben megjelent írását Ferenczy Béniről: „Köztünk is volt nemegyszer félreértés. És nemegyszer kellett biztosítanom, hogy köztünk semmi félreértés nincs és nem is lehet. Mindig szerettem és őszintén nagyra becsültem.
Már tíz éve, hogy ezek az emberi problémák nem nyugtalanítják. Székhez kötött, s csak pár szót beszél. De a csodálatos hozzáértése töretlen, ha ugyan nem jobb, mint valaha. Egy képeskönyvet, ha forgatunk, és ha egy szép mű bukkan elő, bal mutatóujjával aprólékosan végigtapogatja a képet, s rámutat a legszebb részletére. – Igen, igen!
De igen-t mond akkor is, ha valami kívánsága akad. Ilyenkor Erzsire, feleségére néz. Napjában sokszor hangzik el az »igen« és a »nem«. A feleségének ez feladott rejtvény. Az »igen«-ben rejlenek a kívánságok is. Madaraknak nagyobb a szókincsük. Neki két szó is elég. Amikor az »igen« hallatszik, Erzsi mintha egy ideig a felhangok erdejében válogatna, tűnődik, majd rávágja: – Kávét akarsz? – vagy: – Hideg van? – vagy: – Hozzam a mappát? – S így a napi élet ezernyi tennivalójából rátalál az »igen« értelmére.
A világ szép csodája kettőjüknek ez a világon túli érintkezése. Erzsi hozza a mappát: – Készült pár akvarell is! – Nem – szól Béni. Mármint, hogy az akvarelleket nem akarja megmutatni. De Erzsi erősködik. »Nem lesznek azok olyan rosszak – mondom én –, hadd mutassa meg Erzsi!« Sok virágcsendélet készült így az utóbbi években. Reszkető ecsettel festett, különös szépségű dekoratív világ ez. A bal kézzel való alakítás szenvedése valami megható erényre fordul át e kis képekben. Béni résen van. Gyanakodva hallgatja a dicséretet. Ilyenkor körülkerítem ujjammal a különösen tetsző részeket, mire ő is rákopog esetleg ugyanarra, és sokszor egymás után ismétli: – Igen, igen, igen. Így cserélünk gondolatokat egymással erről-arról.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..